Műkincsvita: az ókor mindenkié!

Az elmúlt években új tendencia kezdődött a múzeumok világában. Az ősi kultúrákkal rendelkező országok, mint Olaszország vagy Görögország, egyre másra követelik vissza a területükről kivitt kincseket.

Nemzeti identitást erősíthetnek

Két évvel ezelőtt Francesco Rutelli, újonnan kinevezett olasz kulturális miniszter kampányt indított az Egyesült Államok múzeumaiban őrzött ókori tárgyak visszaszerzéséért, amelyeket szerinte Olaszországból loptak el, illetve csempésztek ki. A múzeumok tiltakoztak, tagadtak, majd tárgyalni kezdtek, végül megegyezésre jutottak. A kaliforniai Getty Villa, az ókori görögök, etruszkok és rómaiak múzeuma, beleegyezett, hogy rövid időn belül visszaad 39 tárgyat, és 2010-ig haladékot kapott egy i.e. 5. századi istennő visszaszolgáltatására.

A hazatért kratér

A New York-i Metropolitan Múzeumban látható, i.e. 6. századból származó Eufroniosz-kratér 1972-ben 1 millió dollárért került az intézmény birtokába. Thomas Hoving, a Metropolitan akkori igazgatója gyanította, hogy az ókori görög vázát Olaszországból lopták el. Utóda, Philippe de Montebello 2005-ben tárgyalásokba kezdett a váza és még 20 tárgy visszaadásáról. A kincsek azóta visszakerültek Rómába, ahol nemrég egy győzelmes hangulatú kiállításon mutatták be őket.

Az elmúlt évek visszaadási akciói csak egy részét képezik a múltról folytatott világméretű vitának. A régészek véleménye szerint az ókori műkincsek piaca csak tovább ösztönzi a régészeti lelőhelyek fosztogatóit. A múzeumlátogatók pedig a lehető legtöbbet szeretnék látni az emberiség múltjából. Ilyen körülmények között lehetséges egyáltalán egyensúlyt teremteni a történelem védelme és feltárása, valamint megőrzése és bemutatása között?

Ne gondoljuk, hogy a probléma csak az Egyesült Államok múzeumait érinti. Rutelli nemrégiben azt nyilatkozta a TIME magazinnak, hogy az USA után most már az európai intézmények, különösen a dán múzeumok felé fordul, később pedig Japán és a Föld többi része is terítékre kerülne. Januárban Shelby White, magángyűjtővel tárgyalt, aki beleegyezett, hogy 10 tárgyat visszaad a férjével létrehozott gyűjteményéből.

De nem csak Olaszországnak vannak követelései. Egyiptom vissza akarja kapni a berlini Egyiptomi Múzeumból Nofertiti mellszobrát, Peru a Yale-lel vitázott a Machu Picchuból származó inka kincsek ügyében. Kína pedig arra kéri az Egyesült Allamokat, hogy tiltsa be a kínai őskortól a Csing-dinasztia végéig (1911) terjedő korszakból származó tárgyak importját.

Ebben a légkörben jogosan merül fel a múlt birtoklásának kérdése. Az ún. "ősi nemzetek", mint pl. Olaszország, Görögország, Egyiptom, Törökország és Kína, az ókori civilizációk otthonai, nemzeti tulajdonként tekintenek az ókori leletekre, amelyek fontos szerepet játszanak a nemzeti identitás megszilárdításában. Ez részben így is van. A probléma csupán az, hogy ez a felfogás összeegyeztethető-e azzal a nem kevésbé ésszerű elképzeléssel, hogy az ókori civilizációk alkotásai az egész emberiség örökségét jelentik.

A kulturális tulajdon kora

Az `ősi nemzetek` mostanában egyre másra olyan kulturális tulajdont védő törvényeket hoznak, amelyek tiltják az ország területén talált ókori leletek engedély nélküli kivitelét. Egy 1970-es UNESCO-egyezmény értelmében más nemzetek is kötelesek e törvények betartására, amit az Egyesült Államok el is fogadott. A külföldi országok követelései az USA-ban a lopott tulajdon elleni törvények alá esnek.

A múzeumok kurátorai és igazgatói arról panaszkodnak, hogy szinte semmit sem lehet törvényesen exportálni, ami csak a feketepiacot segíti, még akkor is, ha a múzeumok nem vesznek részt benne. A legnagyobb felháborodást azok a követelések okozzák, amelyek olyan tárgyakra vonatkoznak, amelyeket a múzeum jóval e törvények elfogadása előtt szerzett. `Elfogadjuk, hogy van néhány jogos követelés. De ha mindent vissza akarnak követelni, az már lehetetlen` - mondta Michael Brand, a Getty Múzeum igazgatója.

Kié is a piramis licensze?

De Montabello azt például nem érti, miért kéri vissza Olaszország Szent Márk bronzszobrát, amely csak 1204-ben hadizsákmányként került Velencébe. "És miként fogja Törökország visszaszolgáltatni Nagy Sándor szarkofágját Libanonnak, amely a lelet megszerzésekor az Oszmán Birodalom része volt? Hol van a vége?" A követelések mögött így sokszor jó adag visszavágási szándék is érződik. Az ősi nemzetek a kulturális tulajdon hangsúlyozása révén akarják megerősíteni szuverenitásukat azokkal a nagyhatalmakkal szemben, akik egykor kincseik között turkáltak. Védelmi mechanizmusról van szó tehát a szabad piac ellen, amely könnyen elszippanthatná mindazt, amit a gyarmatosítóknak nem sikerült elhordaniuk.

"Úgy gondolom, hogy az egyiptomi kincsek az egész emberiség közös örökségéhez tartoznak. Egyúttal azonban úgy vélem, hogy Egyiptomnak, mint szuverén államnak és e nagy civilizáció hazájának, joga van az ókori kincsekre vonatkozó törvényes és erkölcsi jogai érvényesítésére" - mondta Zahi Hawass, az Egyiptomi Régészeti Hivatal vezetője.

A múzeumok munkatársainak is vannak ellenérveik. Szerintük az olyan intézmények, mint a Metropolitan, a Louvre vagy a londoni National Gallery, "egyetemes múzeumok", amelyeket meg kell becsülni, mert több kultúra emlékeit mutatják be egymás mellett. "Az az ötlet, hogy legyen egy hely, ahol a világ minden részéről származó tárgyakat be lehet mutatni, szinte ingyen, legalább olyan fontos, mint 250 évvel ezelőtt" - mondta Neil MacGregor, az 1753-ban alapított British Múzeum igazgatója.

Dimitriosz Pandermalisz, az athéni Új Akropolisz Múzeum mögött álló szervezet elnöke, jól ismeri az egyetemes múzeumokról szóló eszmét, de nincs nagy véleménnyel róla. Szerinte az csupán "a 19.századi imperializmus lefordítása a 20. századi globalizációra." Görögország már régóta szeretné visszaszerezni a British Múzeumtól az i.e. 5. századi Elgin-márványokat. A Parthenonról származó márványszobrok a 19. században kerültek Angliába Lord Elgin révén, aki akkoriban angol nagykövet volt az Oszmán Birodalomban. Az Elgin-márványok kb. a felét teszik ki a Parthenon megmaradt szobrainak, amelyek ma is Athénban találhatók.

A britek számára ez a felállás ideális. "A szobrok két külön történet részei. Az egyik az athéni építészet és sobrászat története, a másik a világ szobrászatának története" - véli MacGregor. A görögök számára viszont egyáltalán nem ideális ez a helyzet. Vissza akarják kapni a márványszobrokat, és ebben az Új Akropolisz Múzeum fontos szerepet játszik. A múzeum ugyanis ki fogja állítani az egész Parthenon-frízt, és a Londonban látható részeket szürke gipszmásolattal fogja helyettesíteni, hogy még jobban kiemelje a hiányzó részeket.

A görögök közben azt javasolták, hogy a British Múzeum adja kölcsön a szobrokat az év végén tartandó megnyitó ünnepségre. De van egy probléma: a britek ragaszkodnak hozzá, hogy a kölcsönvétel előtt a görögök ismerjék el hivatalosan, hogy az Elgin-márványok a British Múzeum tulajdonát képezik. "Amíg ez meg nem történik, nem kezdődhetnek el a tárgyalások" - mondta MacGregor. 

Tulajdon helyett lízingelés

Nem csupán az ún. `ősi` nemzetek neheztelnek a múzeumokra. A régészek is, akik arról panaszkodnak, hogy az ókori kincsek kereskedelmével a múzeumok és műgyűjtők arra ösztönzik a fosztogatókat, hogy feldúlják a régészeti lelőhelyeket. A legtöbb ember számára egy mezopotámiai figura vagy egy maja sztélé csupán művészeti alkotást jelent. A régészek viszont a történelem egy darabját látják bennük, amelyet a fosztogatások révén már soha nem lehet összeállítani. `A régészek azokért az információkért aggódnak, amelyeket ezek a leletek hordoznak` - állítja Alex Barker, a Missouri-Columbia Egyetem Művészeti és Régészeti Múzeumának igazgatója.

Védeni kell a látogatóktól is

A lelőhelyek feldúlása, és a vele járó tudásveszteség, mindannyiunk számára kulturális katasztrófa. De a törvényes export teljes tilalma lenne a a lelőhelyek megóvásának lehatásosabb eszköze? A kulturális tulajdonjogot védő törvények ellenére a fosztogatás egyre csak virágzik. "A törvények csődöt mondtak. Csak a feketepiacot erősítik" - véli James Cuno, a Chicagói Művészeti Intézet igazgatója, és a nemsokára megjelenő "Kié az ókor?" című könyv szerzője.

Így felmerül az a kérdés, hogy lehet-e bármilyen elfogadható megoldást találni a régiségek exportjának engedélyezésére és a régészeti lelőhelyek megmentésére? Cuno a 20. század elején alkalmazott megosztás (partage) gyakorlatát akarja feléleszteni: eszerint a forrásország, ahol a lelőhely található, megkapja a talált tárgyak nagyobb részét, a többit pedig a régészek magukkal vihetik azokba a múzeumokba és egyetemekre, ahol dolgoznak. A mostani gyakorlat szerint a forrásország szinte mindent megkap, még akkor is, ha az ásatásokat egy külföldi múzeum vagy egyetem pénzeli.

Michael Kremer, a Harvard Egyetem közgazdásza, és Tom Wilkening, végzős hallgató más ötlettel állt elő: szerintük a forrásországoknak egy meghatározott időre bérbe kellene adniuk (lízing) kincseiket a gazdagabb államok múzeumainak, miközben megtartanák a jogot fölöttük. A "lízingből" származó jövedelemből javítani lehetne a lelőhelyek biztonságát.

Római sisak Dániában: kinek is a tulajdona?

Ezek a javaslatok azonban nem érintik a viták legkényesebb területét, miszerint a múzeumoknak meg kell-e egyáltalán szerezniük a tulajdonjogot (vásárlás vagy ajándékozás útján) az olyan leletek fölött, amelyekről nem lehet pontosan tudni, mikor és hogyan kerültek elő. A múzeumok azzal érvelnek, hogy a legfontosabbakat mindenképpen meg kell szerezniük, mert ha nem teszik, akkor magángyűjtők kezébe kerülnek, ahol a közönség nem láthatja, a kutatók pedig nem vizsgálhatják meg őket. Cuno javaslata szerint fel kellene állítani egy tanácsadó testületet, amely eldöntené, hogy az adott műkincs valóban olyan jelentős-e, hogy a múzeum akkor is megszerezheti, ha a papírok nincsenek rendben, persze csak akkor, ha a kulturális tulajdont védő törvények előtt kerültek elő.

Ha a múzeumoknak sikerül kiheverniük Rutelli kampányát, akkor talán komolyan is fontolóra lehet venni ezeket az elképzeléseket. Az amerikai és az olasz  szakértők ez év novemberében találkoznak Rómában, hogy megvitassák az együttműködés lehetőségeit, például a kölcsönzés folyamatának egyszerűsítését. Közben azonban tovább folytatódik a törvények végrehajtása.