Műkincsvita: az ókor mindenkié!

Tulajdon helyett lízingelés

Nem csupán az ún. `ősi` nemzetek neheztelnek a múzeumokra. A régészek is, akik arról panaszkodnak, hogy az ókori kincsek kereskedelmével a múzeumok és műgyűjtők arra ösztönzik a fosztogatókat, hogy feldúlják a régészeti lelőhelyeket. A legtöbb ember számára egy mezopotámiai figura vagy egy maja sztélé csupán művészeti alkotást jelent. A régészek viszont a történelem egy darabját látják bennük, amelyet a fosztogatások révén már soha nem lehet összeállítani. `A régészek azokért az információkért aggódnak, amelyeket ezek a leletek hordoznak` - állítja Alex Barker, a Missouri-Columbia Egyetem Művészeti és Régészeti Múzeumának igazgatója.

Védeni kell a látogatóktól is

A lelőhelyek feldúlása, és a vele járó tudásveszteség, mindannyiunk számára kulturális katasztrófa. De a törvényes export teljes tilalma lenne a a lelőhelyek megóvásának lehatásosabb eszköze? A kulturális tulajdonjogot védő törvények ellenére a fosztogatás egyre csak virágzik. "A törvények csődöt mondtak. Csak a feketepiacot erősítik" - véli James Cuno, a Chicagói Művészeti Intézet igazgatója, és a nemsokára megjelenő "Kié az ókor?" című könyv szerzője.

Így felmerül az a kérdés, hogy lehet-e bármilyen elfogadható megoldást találni a régiségek exportjának engedélyezésére és a régészeti lelőhelyek megmentésére? Cuno a 20. század elején alkalmazott megosztás (partage) gyakorlatát akarja feléleszteni: eszerint a forrásország, ahol a lelőhely található, megkapja a talált tárgyak nagyobb részét, a többit pedig a régészek magukkal vihetik azokba a múzeumokba és egyetemekre, ahol dolgoznak. A mostani gyakorlat szerint a forrásország szinte mindent megkap, még akkor is, ha az ásatásokat egy külföldi múzeum vagy egyetem pénzeli.

Michael Kremer, a Harvard Egyetem közgazdásza, és Tom Wilkening, végzős hallgató más ötlettel állt elő: szerintük a forrásországoknak egy meghatározott időre bérbe kellene adniuk (lízing) kincseiket a gazdagabb államok múzeumainak, miközben megtartanák a jogot fölöttük. A "lízingből" származó jövedelemből javítani lehetne a lelőhelyek biztonságát.

Római sisak Dániában: kinek is a tulajdona?

Ezek a javaslatok azonban nem érintik a viták legkényesebb területét, miszerint a múzeumoknak meg kell-e egyáltalán szerezniük a tulajdonjogot (vásárlás vagy ajándékozás útján) az olyan leletek fölött, amelyekről nem lehet pontosan tudni, mikor és hogyan kerültek elő. A múzeumok azzal érvelnek, hogy a legfontosabbakat mindenképpen meg kell szerezniük, mert ha nem teszik, akkor magángyűjtők kezébe kerülnek, ahol a közönség nem láthatja, a kutatók pedig nem vizsgálhatják meg őket. Cuno javaslata szerint fel kellene állítani egy tanácsadó testületet, amely eldöntené, hogy az adott műkincs valóban olyan jelentős-e, hogy a múzeum akkor is megszerezheti, ha a papírok nincsenek rendben, persze csak akkor, ha a kulturális tulajdont védő törvények előtt kerültek elő.

Ha a múzeumoknak sikerül kiheverniük Rutelli kampányát, akkor talán komolyan is fontolóra lehet venni ezeket az elképzeléseket. Az amerikai és az olasz  szakértők ez év novemberében találkoznak Rómában, hogy megvitassák az együttműködés lehetőségeit, például a kölcsönzés folyamatának egyszerűsítését. Közben azonban tovább folytatódik a törvények végrehajtása.

1. Nemzeti identitást erősíthetnek
2. A kulturális tulajdon kora
3. Tulajdon helyett lízingelés