Betontörténelem a náci limes mentén

Ma, 63 évvel a második világháború befejezése után, mindenki megtekintheti, ami ebből a hatalmas vállalkozásból megmaradt, de csak kevesen tudják elképzelni, mekkora is volt ez a fal. Az erődvonalról nem készült leltár, de szakértői becslés szerint legalább 6000 bunker és erődített őrház áll még szétszórtan Európa nyugati partvonala mentén.

Az 1942 és 1944 között épített védvonal Finnországtól és Norvégiától Dánián, Hollandián, Belgiumon, a Csatorna-szigeteken keresztül egészen Franciaországig és Spanyolországig húzódik. A tervek szerint arra szolgált, hogy a szövetségesek támadását még a tengerparton meghiúsítsa. Az Atlanti fal is szerepet játszott abban, hogy a szövetségeseknek hatalmas veszteségeket kellett elszenvedniük Normandia partjainál.

E hatalmas erődrendszer tervezője Fritz Todt, Hitler közvetlen munkatársa volt, aki az 1930-as években vált rohamosztagosból főépítésszé. Az ő nevéhez fűződik a németországi autópályák építése, amelyeket a háború után Franciaországon keresztül egészen Spanyolországig el akart vezetni. Képes volt rendkívül rövid idő alatt összetett problémákat is megoldani, ezért Hitler igen tisztelte. A Todt-szervezet 15 ezer, különféle formájú és méretű tengerparti bunkert tervezett az atlanti part legsebezhetőbb pontjain. Az építést a szövetségesek 1944. júniusi partraszállása szakította félbe.

A vélemények ma igencsak megoszlanak arról, hogy lerombolják vagy megőrizzék Európa egyik legsötétebb korszakának tanúit. A helyi hatóságok már több száz építményt leromboltak, hogy parkolókat és bevásárlóközpontokat húzzanak fel a helyükre. Az egyiket a La Manche csatornán átvezető alagút során temették be. Több összedőlt, és a terjeszkedő tengerbe süllyedt. A bunkerek sorsáról folytatott viták egyben az emlékekkel való szembesülést is jelentik.

Az Európai Bizottság néhány évvel ezelőtt 100 ezer eurót adott az Atlanti falat bemutató virtuális múzeum felállítására. A fő szervező, Gennaro Postiglione, a milánói Műszaki Egyetem építészeti tanszékének professzora szerint a bunkerekkel eddig senki sem törődött, mert az emberek "túl ijesztőnek tartották, és ki akarták törölni az emlékezetükből." Gennaro Postiglione viszont úgy véli, sokkal egészségesebb lenne szembenézni a múlttal.

Több szakértő az építmény megőrzéséért harcol. A belgiumi Sébastien Devière szabad idejének nagy részét arra áldozza, hogy megvédje az Atlanti falat, és egyre több információt gyűjtsön össze róla Le Mur de l'Atlantique című honlapján. "Sajnálatos, hogy sokan nem kívánatosnak, a táj szégyenfoltjainak tekintik a bunkereket. Pedig a 20. század katonai örökségének részei. Ha így megy tovább, 20-30 év múlva semmi sem marad belőlük. Csak fényképek."

Mások megtanultak együtt élni velük, mivel a lebontás hatalmas költséggel járna. A legnagyobb építmények - 6 német tengeralattjáró-javító bázis - 4,5 méter vastagságú vasbetonból készültek, és két futballpálya méretű területet foglalnak el. A bordeaux-i tengeralattjáró-támaszpont épp egy népszerű áruház mellett található. Egy helyi művész azt javasolta, hogy kúszónövényekkel rejtsék el az építményt. "Ha felrobbantanánk, a fél város vele pusztulna." A városatyák azonban elutasították a javaslatot, mondván az nem eléggé ambiciózus.