Képeskönyv a magyar köztársaságok történetéről

Magyarországon a 18. század végén, a jakobinus mozgalommal jelent meg a köztársasági gondolat, igaz meglehetősen felemás formában. Hajnóczy polgári köztársaságot kívánt teremteni, a pesti egyetemi ifjúság körében is radikális republikánus eszmék terjedtek. Martinovics alkotmánytervében azonban még nem különült el világosan a királyság és a köztársaság, a Reformátorok Kátéja szerint ezzel szemben Magyarországot független köztársaságnak kell nyilvánítani. A jakobinus mozgalom bukása jó fél évszázaddal visszavetette a köztársasági mozgalom terjedését, és csak 1848/49-ben lehetünk ismét tanúi a republikanizmus feléledésének.

Az első népképviseleti országgyűlés debreceni ülésszakán jól kirajzolódott egy radikális republikánus csoport: a két Madarász testvér, Irányi Dániel, Táncsics Mihály, Bónis Samu, Szemere Bertalan és mások révén, akik nemcsak köztársasági érzelműek voltak, de elérkezettnek is látták az időt a Habsburgok trónfosztásával a független Magyar Köztársaság megteremtésére. Még Jókai is úgy gondolta, hogy Magyarország semlegességét Európa államai között csak a köztársasági államforma biztosíthatja. A trónfosztás azonban mégsem nyilvánította Magyarországot köztársasággá, a szabadságharc bukása után pedig évtizedekig még a köztársaság gondolata is felségsértésnek számított.

A 20. század első évtizedének válságos évei alatt Nagy György, a Függetlenségi Párt képviselője követelte ismét a köztársaság megteremtését, ráadásul olyan feltételek között, amikor a királyság államformája elleni "izgatás" bűncselekménynek számított, 1912 szeptemberében Országos Köztársasági Pártot is szervezett, amelyet azonban alig egy éves működés után az államhatalom betiltott. A köztársasági eszme azonban egyre inkább terjedt, különösen az agrárszocialista mozgalmak alföldi központjaiban.

A vesztes világháború felerősítette a köztársaság megteremtésének óhaját. Nagy György 1918 októberében újjáalakította az Országos Köztársasági Pártot, amely decemberben egyesült Károlyi Mihály pártjával, ezzel is kifejezve, hogy az új államforma kikiáltása után már nincs szükség külön köztársasági párt működésére. November 16-án ugyanis - mint ismeretes - a Nemzeti Tanács kihirdette azt a "néphatározatot", mely szerint Magyarország "független és önálló népköztársaság". Ez a "népköztársaság" azonban polgári demokratikus állam volt, és joggal tekinthető az első Magyar Köztársaságnak.

A Horthy-rendszer, a király nélküli királyság összeomlása a II. világháború után nemcsak lehetőséget teremtett a második Magyar Köztársaság megszületésére, de az adott nemzetközi feltételek között nem volt más út az államforma megválasztására. Ez a második köztársaság, amely az 1946. évi I. törvénnyel született meg, bár korlátozott szuverenitású országban, mégis olyan polgári rendszer alapjait rakta le, amelyben a polgári szabadságjogok hosszú távú érvényesülés esetén modern tömegdemokráciát hozhattak volna létre. A feltételes mód használata azonban nem véletlen, a második köztársaság a többi közép-európai államhoz hasonlóan a szovjet érdekeknek és nyomásnak megfelelően rövid életű volt, és úgymond a proletariátus diktatúráját megtestesítő népi demokráciává alakult.

A harmadik demokratikus köztársaságot - noha nem forradalommal született meg - nem véletlenül az 1956. évi forradalom és szabadságharc évfordulóján, 1989. október 23-án hirdették ki. Kifejezte, hogy az új rendszer 1956 örökösének tekinti magát, de az 1989. évi XXXI. törvénnyel, amely valójában polgári alkotmányt adott az országnak, visszanyúlt az 1946. évi I. törvényhez is.

A Napvilág Kiadó gondozásában megjelent munka egy igen gazdag képanyaggal ellátott történeti képeskönyv, amely Kende János, Erényi Tibor, Feitl István, Palasik Mária és Ripp Zoltán történészek tolmácsolásában eleveníti fel a magyar köztársasági gondolat születését és gyakorlati megvalósulását. A művet gazdag bibliográfia és képjegyzék egészíti ki.

Demokratikus köztársaságok Magyarországon. Szerk.: Feitl István, Gellériné Lázár Márta, Kende János. Napvilág Kiadó, Bp., 2007. 221 o. Ára: 4900 Ft.