VI. Haakon (Svéd-ház)

Haakon VI., MAGNUSSON, közkeletű nevén IFJABB HAAKON MAGNUSSON, norvégul HÅKON MAGNUSSON DEN YNGRE (szül. 1339. Norvégia - megh. 1380.), Norvégia királya 1355-től; IV. Valdemár dán király lányával, Margittal 1363-ban kötött házassága alapozta meg a három nagy skandináv nemzet, Dánia, Norvégia és Svédország későbbi egyesülését, a kalmari uniót (1397). Súlyos politikai konfliktusba keveredett Svédországgal, Dániával és az északnémet Hanza Szövetséghez tartozó városokkal.
VII. Magnus Erikssonnak, Norvégia és Svédország királyának volt a fiatalabbik fia. 1343-ban nevezték ki apja norvégiai trónörökösévé, és 1355-ben került trónra, öt évvel az ún. `fekete halál` (valószínűleg bubópestis) pusztítása után. A járványnak a nemesség, a papság és a hivatalnoki réteg sok tagja is áldozatul esett, s ez meggyengítette mind az arisztokrácia, mind a királyi udvar hatalmát. A svéd nemesség ereje azonban mit sem csökkent, így Haakon fivérének, Eriknek a vezetése alatt fellázadt VII. Magnus király ellen. Haakon apja segítségére sietett, és Erik halála után, 1362-ben Svédország társuralkodója lett.
Haakon 1364-ben ismét apja mellé állt a lázadó svéd nemességgel szemben, de a két király ezúttal vereséget szenvedett, és Haakon kénytelen volt visszavonulni, apja pedig fogságba esett. A Hanza Szövetség 1367-ben háborút indított Norvégia és Dánia ellen, de a vezetőivel kötött, átmeneti egyezség (1370) lehetővé tette, hogy Haakon 1371-ben kiszabadítsa apját. A végső békeszerződéssel (1376) különleges kereskedelmi előjogokat biztosított a Hanza-kereskedőknek, ugyanakkor engedményeket adott a Hanza térhódítástól tartó dán nemességnek is, hozzásegítve fiát. V. Olafot (ur. 1370-87) a dán trónhoz. Halála után Olafra szállt a norvég korona is, ő azonban 1387-ben, 17 évesen meghalt, így anyjára (Haakon özvegyére), Margitra maradt a dán és norvég trón.