Az első keresztes háború

Mára csupán az okok cserélődtek fel. Bő 900 esztendővel ezelőtt, amikor II. Orbán pápa hívó szavára ezrek gyűltek egyetlen zászló alá, hogy elfoglalják a Szent Sírt, e területen viszonylag jól megfértek egymás mellett arabok, bizánciak és zsidók, de még a keresztények is. Erős túlzással – és közkedvelt mai kifejezéssel – élve azt is mondhatnánk, hogy akkoriban tombolt a vallási tolerancia a Közel-Keleten. És tartott is mindez egészen addig, amíg meg nem érkeztek az első keresztes lovagok. Jeruzsálemig azonban hosszú és gyötrelmes út vezetett.

 

Róma és Bizánc szakadása után (1054) leghamarabb a nyugati egyház ismerte fel annak a veszélyét, hogy a lézengő vagy tehetősebb ritterekben felgyülemlett harci kedvet és dicsvágyat nem lehet elfojtani. Róma ezért nagyon bölcsen úgy döntött, hogy ezt az energiát le kell vezetni: legcélravezetőbbnek pedig nem más, mint egy pogányok elleni háború tűnt. Vagyis cél a Szentföld!
Alapvetően egyébként az volt a probléma, hogy egy bizánci minden további nélkül el tudott vegyülni bármelyik keleti bazárban, akár Kairóban, akár Bagdadban, azonban Párizsban vagy Rómában meglehetősen idegenül mozgott. Ráadásul az arabok – hasonlóan a bizánciakhoz – magukat is a görög-római civilizáció örököseinek tartották. Életvitelük alig különbözött a keleti keresztényekétől.

 

Jeruzsálem elfoglalása

Nos, a nyugati keresztények híján voltak az ilyen jellegű erényeknek. Távolról sem volt meg bennük a már említett tolerancia. Miért is lett volna, ha az egész Földközi-tenger a muszlim kalózok kezén volt, és nem az amúgy igencsak önérzetes keresztényekén. És nem csak a tenger, hanem egyes szárazföldi vidékek is. Így aztán nem igényelt túlságosan nagy erőfeszítést az egyház részéről a keresztény lovagok és katonák felheccelése. Annyit kértek csupán a papok, hogy tegye mindenki félre a kicsinyes nézeteltérését, és utazzanak a kereszténység határvidékeire, hogy ott harcolhassanak a hitetlenek ellen. Szolgálataikért cserébe földeket kaptak a visszafoglalt területeken, de lelki ajándékokkal is kecsegtették őket az egyházfik.

 

A XI. század végére ezeknek a háborúknak a kezdeményezését fokozatosan a pápaság vette át. Na, ilyen közhangulat közepette vette kezdetét az 1095-ös clermonti zsinat. November 18 és 28 között üléseztek az egyházfiak, és nagyon konstruktív munkát folytattak. Megismételték a laikus invesztitúrát, a szimónia (az egyházi javak pénzért való árusítása) és a papi házasság elleni dekrétumot. És aztán hogy valami izgalmas is történjen, kiközösítették Fülöp francia királyt házasságtörés, valamint Cambrai püspökét szimónia miatt. Végül közhírré tették, hogy II. Orbán 27-én nagy horderejű bejelentést tesz.

 

Mivel az adott napon annyi ember gyűlt össze, hogy nem fértek be a székesegyházba, a város melletti nyílt mezőn, a keleti kapunál állították fel a pápai trónust.

 

Hogy itt mi történt, arról sokat is tudunk, meg elég keveset. A pápa beszédét ugyanis öt krónikás rögzítette – de egyik sem volt jelen, pedig Dol-i Baudri, Szerzetes Róbert, Chartres-i Foucher és Nogent-i Guibert is egybehangzóan állították, hogy szemtanúi voltak az eseménynek. Mégis inkább az a valószínű, hogy nem. Egyedül Malmesburyi Vilmos vallja be, hogy cirka 30 évvel maradt le az eseményről, de akkor ennyi azért még belefért. Annak ismeretében pedig, hogy Máté evangéliuma is bő negyven évvel Krisztus halála után keletkezett, még némi hírérzékenységgel is illethetjük Vilmos testvért.

 

És ami a beszédet illeti. Orbán pápa nagyon hamar rátért a lényegre. Némi földrajzi kitérő után elért Jeruzsálemhez, és – mintegy mellékesen - megjegyezte, hogy mennyi veszélyen keresztül kell áthaladniuk a keresztény zarándokoknak, mire elérik a szent várost. Nosza hát, mondta, készüljön mindenki, elő a hamuban sült pogácsákkal, mert hamarosan indul a keresztes had a pogányok ellen. És hogy megelőzze a kissé anyagias kétkedőket, rögvest választ is adott a fel nem tett kérdésekre (mennyi a haszon az úton, pénz, paripa, fegyver, föld, miegymás lesz-e a bevételi oldalon?): gazdag és szegény egyaránt álljon a seregbe, mert aki ebben a háborúban odavész, feloldozást és bűnbocsánatot nyer. Az életben maradottakkal nemes egyszerűséggel nem foglalkozott.

 

Elsőként Le Puy püspöke, Monteil-i Adhemar rogyott térdre előtte, és kért engedélyt a csatlakozásra. Őt további százak követték a helyszínen. Mivel a beszédnek nem várt, óriási hatása volt, II. Orbánnak sürgősen össze kellett állítania a hadjárat tervét, melynek élére Adhemart jelölte ki – ezzel is jelezve azt, hogy a teljes missziót az egyház felügyeli. A katonai vezetés távolról sem volt ennyire egységes. Még mielőtt rátérnénk azonban a kezdeti kudarcokra, és azok következményeire, vessünk egy pillantást Bizáncra.

 

A clermont-i bejelentés híre sms-t megszégyenítő sebességgel jutott el Konstantinápolyba, ahol némi nyugtalanságot váltott váltott ki. Anna Komnéné bizánci hercegnő a hírre reagálva csak annyit jegyzett meg, hogy „az egész Nyugat és a barbár törzsek családjaikkal együtt megindultak Európán át Ázsiába”. E velős és sokat sejtető megállapításával nem is járt messze nagyon az igazságtól. A középkori ember pánikhangulatát pedig csak fokozta, hogy nyomban II. Orbán ötlete után iszonyatos sáskajárás söpört végig a kelet római birodalmon. Furcsa mód azonban a búzatáblák helyett a szőlőtőkéket dézsmálták le. A keleti császár pr-tanácsadói jobbnak látták az eseményt úgy kommentáltatni, hogy a búza őket jelenti, a szőlő meg a muzulmánokat – a sáskákat értelemszerűen a frankokkal azonosították…

 

Teljes terjedelmében itt rendelhetõ meg a cikk (IPM, 2004. április)

A pápai tervet sokan, sokféleképpen értelmezték. Azt is mondhatnánk, hogy minden társadalmi réteg megtalálta a számítását a küszöbön álló keresztes hadjáratban. Elsőnek a szegények és hontalanok eszméltek. Remete Péter és Nincstelen Valter annyi embert gyűjtött, hogy utóbbi 1096 Húsvétján már útra is kelt. A Könyves Kálmán uralma alatt álló Magyarországon még zökkenőmentesen át tudtak haladni, de Belgrádnál már elfogyott a türelmük. Fosztogatni kezdtek, aminek az lett a következménye, hogy a verés elől előre kellett menekülniük – Konstantinápolyba. Ott azonban csak jóval az ünnep utánra várták a sereget, így élelmiszer szempontjából felkészületlenül érte a bizánciakat a sisere-sáska had!

 

Péter április 20-a körül indult el Kölnből. A magyar uralkodó – okulva az előző had esetéből – időben figyelmeztette a remete vezetőt, hogy szétcsap a keresztesek között, ha ők is úgy fognak rosszalkodni, mint elődeik. A hatalmas fogadkozásokból persze semmi sem lett, mert Zimonynál legyilkoltak vagy négyezer magyart. Menekülniük kellett, így végül ők is Konstantinápolyban kötöttek ki.

 

Anna biztos örült. Ha másnak nem, akkor legalább annak, hogy a hívatlan vendégek hamarosan tovább állnak. Így is lett. A 20 ezer fős had átkelt a szoroson, hogy erőltetett menetben haladjon végzete, Civetot felé. Itt a törökök karjaiba futottak, és alig pár ezren tértek vissza Konstantinápolyba, ahol engedélyt kaptak a letelepedésre a város egyik külkerületében. A császár óhaja csupán annyi volt, hogy minden keresztes szolgáltassa be a fegyverét. Ezzel véget is ért a szegények keresztes hadjárata. Esetük intő példaként szolgált a még szervezkedő Nyugatnak, hogy csupán hittel és bölcsességgel semmit sem lehet ezen a vidéken elérni. És de messze is van még Jeruzsálem!