Végső csapás a török hódoltságra

A változó hadiszerencse

Buda visszafoglalása (1686) után sokan remélték, hogy a Szent Liga csapatai gyorsan kiverik az országból a törököt. Tévedtek, több mint, egy évtizedig tartó kegyetlen háborúskodás kezdődött Magyarország birtoklásáért. A folyamatosan hátráló Török Birodalom 1697-ben megpróbálkozott egy újabb hadjárattal, de szeptember 11-én katasztrofális vereséget szenvedett a zentai csatában.

A 17. század derekán a Habsburg és a török világbirodalom közötti határvonal Magyarország közepén húzódott, az ország hadszíntér maradt. A kiürült kincstárú, európai hatalmi játszmákkal elfoglalt Habsburgok kerültek minden bonyodalmat a kimerült törökkel, így újra és újra megerősítették a békét a Portával. Zrínyi Miklós téli hadjárata után 1664-ben a szentgotthárdi csatában a keresztény seregek óriási győzelmet arattak ugyan, de az ezt követő szégyenletes vasvári béke a török kezén hagyta minden hódítását.

Savoyai Jenő

Az országos felháborodás a Wesselényi-féle összeesküvéshez, majd a Thököly-felkeléshez vezetett. Thököly sikereivel párhuzamosan a törökök 1683-ban (1529 és 1532 után harmadszor) megkísérelték Bécs elfoglalását, ahonnan I. Lipót császár el is menekült, ám a Sobieski János lengyel király által vezetett felmentő seregektől megsemmisítő vereséget szenvedtek.

A következő évben a váratlan győzelmen felbuzdult Habsburgok, Velence és Lengyelország XI. Ince pápa kezdeményezésére létrehozták a Szent Ligát a török elleni harcra. A Liga seregei először Thököly hatalmát söpörték el, s 1686-ban felszabadították Budát, 1688-ban egy időre visszavették Belgrádot (Nándorfehérvárt), bevonultak Erdélybe. 1690-ben Köprülü Musztafa nagyvezír újjászervezte a török seregeket, amelyek 1691-ben a háború legvéresebb csatájában Szalánkeménnél vereséget szenvedtek Bádeni Lajos keresztény hadaitól. A következő években váltakozó szerencsével folytatódtak a harcok, a döntő évnek 1697 bizonyult.

Az 1697-es esztendő kezdetben nem kecsegtet túl nagy reményekkel a Habsburgok számára, hiszen komolyabb harcászati sikereket már évek óta nem sikerült felmutatni a török elleni háborúban. Az eredménytelenségnek több oka is volt: egyrészt a Napkirály seregei jelentős erőket kötöttek le a Rajna mentén, így kétfrontos háborúra kényszerítették Bécset. Másrészt a szövetséges erők főparancsnoka I. Frigyes Ágost szász választófejedelem volt, aki egyáltalán nem volt katonai géniusznak nevezhető. Sokkal inkább tekinthetjük karrieristának, akinek minden pénzt megért, hogy hírnevet szerezzen. Jól jellemzik a választófejedelmet Cserei Mihály erdélyi nemes szavai: "bár esze lett volna annyi, mint ereje". Ennek fényében nem is szabad csodálkoznunk a kudarcok miatt.

Eisenhut Ferenc: A zentai csata

A másik oldalon 1695-ben lényeges változás történt, és az ambiciózus II. Musztafa került az Oszmán Birodalom élére. Az új szultán példaképének I. Szulejmánt tekintette, célja egyértelmű volt: visszaállítani a nagy előd birodalmát.

A kezdeti rossz előjeleket követően azonban Fortuna rámosolygott a Habsburgokra. Az új hadjárat financiális háttere biztatóan alakult, az udvar béketárgyalásokat kezdett a franciákkal, ráadásul Frigyes Ágostot lengyel királlyá választották. Utóbbi igazi megkönnyebbülés lehetett az uralkodónak, akinek új főparancsnokot kellett keresnie. Savoyai Jenő (Eugen) kinevezése jó választásnak bizonyult, hiszen az ekkor 34 éves Savoyai harcedzett, ambiciózus, rengeteg tapasztalattal rendelkező katona volt, akinek hadvezéri képességeihez kétség sem férhetett. Természetesen senki ne gondolja, hogy innen egyenes út vezetett a sikerhez. A tervezett létszám -70-75 ezer fő- helyett mindössze 44 ezer ember állt rendelkezésre, ráadásul az utánpótlás enyhén szólva sem volt zökkenőmentes.

Hegyalján ráadásul 1697 júliusában felkelés robbant ki, amelyet a császári erők gyorsan felszámoltak, így elhárult annak a veszélye, hogy jelentősebb erőket elvonjanak a török ellen készülő hadjárattól.

1. A változó hadiszerencse
2. Felkészülés az ütközetre
3. Út a végső béke felé