Habán kerámiakincsek az Iparművészeti Múzeumban

A fajansz mesterei

Az önálló Erdély megszűnése után a Habsburg-birodalom katolikus egyházának nyomására meggyengültek a habán közösségek, kerámia művészetük lassanként a helyi népművészetbe épült be. A felső-magyarországi újkeresztények hivatalosan 1685-ig működtek egyházként. Az utolsó fennmaradt hutteri közösség 1767-ben az erdélyi Alvincról indult kelet felé, Lebédiába, majd a cári Oroszországba, ahonnan a hadkötelezettség bevezetése miatt Észak-Amerikába távoztak.

A habánok folyamatosan részletes krónikát vezettek életükről. Az ellenreformáció üldöztetése elől 1725-ben a nagy krónikát az erdélyi Alvincon élő habán közösséghez menekítették. Amikor az üldözés ott is kezdetét vette, a Havasalföldre menekítették a krónikát, amelyet végül egy ukrajnai család vitt magával Dél-Dakotába 1874-ben. Itt fedezte fel 1937-ben egy germanista. Egy másik központi krónikára, melyet a 18. században rejtettek el, egy habanológus régész talált rá 1962-ben egy ószombati padláson. Ma mintegy 200 habán krónika ismeretes. Ezek a kódexek derítenek fényt a habánok "titkaira".

Az iparos habánok több, mint harmincféle mesterséget űztek: voltak köztük takácsok, posztósok, kalaposok, orvosok, bábák. Híresek voltak a habán késesek, és ők voltak az elsők, akik éghetetlen - agyagba mártott - szalmatetőt raktak ("habán fedél"). Bármi munkát is végeztek, azt a lehető legmagasabb színvonalon csinálták. Leghíresebb azonban fazekasságuk volt: a 16. század végétől készítettek ónmázas fehér edényeket, azaz fajanszot. (Itáliában Faenza az eretnek anabaptista mozgalmak fészke volt, innen ered a habánokhoz szorosan kapcsolható fajansz szó is - valószínűleg az onnan elmenekült mesterek honosították meg ezt a technikát). Közép-Európában akkoriban egyedül ők tudták a fajansz-technika titkát. Mesterségbeli tudásuk és a magas minőség a " Hafnerordnungen"-nek, azaz a kézművesek számára előírt,  szigorúan követendő rendszabályoknak (egyféle minőségbiztosítási rendszernek) köszönhető.

A kétszeri égetéssel készített vakító fehér ónmázas fajansztárgyaik, kék- és sárgamázas kerámiáik is egyedülállóak. A fehér ónmázas fajanszokat úgy készítették, hogy a cserépedény agyagtestét megszárították, alacsony hőfokon kiégették, majd ón- és ólom-oxid keverékébe mártották, majd a nyers mázon fémoxidokkal - antimon-sárgával, kobaltkékkel, mangánlilával, rézzölddel - díszítették, és magas hőfokon újra kiégették, az égetés hozta elő a színeket. Esetenként az alapmáz is színezett volt.

Szemelvények a fazekasok által 1612. december 11-én jóváhagyott rendszabályokból:

A kerámiák szigorú rendszabályok alapján készültek. A rossz minőségű, selejtes tárgyakat összetörték (ma is tárnak fel habán selejtgödröket a régészek). Tiltottak bizonyos ábrázolásokat, és a mester- vagy műhely-jegyek alkalmazását, mint a meg nem engedhető versengés és dicsekvés jelét. "Először: népünknek fel kell hagyni a csontfehér, kék, és más drága, óntalpas cserép (egyéni) használatával, mert a fazekas jobban jár, ha ezeket készpénzért eladja. Népünk elégedjen meg a régi, használt (közönséges áruva)l". "Ezentúl a fazekasok saját használatra, feleségeik vagy barátaik használatára, vagy az udvar népe részére nem készíthetnek ilyenfajta drága cserépedényeket (melyek sokak számára inkább hivalkodásra, mintsem szükségre szolgálnak). Ez a gyakorlat a legnagyobb mértékben tilos, és az is marad". "A fazekasok minden saját készítésű, akármilyen színű vagy fajta máz- (úgyszintén saját ón- vagy ólomkészletüket) át kell, hogy adják a felügyelőknek;és a fazekasoknak nem áll jogukban saját (egyéni) haszonra dolgozni, hanem a szükséges anyagokat egyenesen a felügyelőktől kell kérvényezni, akiknél raktáron lesznek". "A felügyelők szigorú felügyelet alatt kell, hogy tartsák a fazekasokat, és nem tűrhetik a közönséges ízlésű könyv, csizma vagy hasonló formájú ivóedények készítését, ezáltal még nagyobb részegségre csábítva használójukat. A jövedelemre készített árukon levő, festett díszítményekre vonatkozólag pedig, nem illő, hogy túldíszítsék őket madarakkal, állatokkal vagy hasonlókkal; tehát ilyen fajta díszítmények alkalmazása szigorúan tilos." "Ami pedig a (közönséges, saját használatra készített cserepeket, vagy a borbély-sebészek edényeit illeti, semmiféle név nem lehet rajtuk (felírva), mert ez nem fontos, és a következő tulajdonosnak sem lehet majd kedvére." "A felügyelő távolléte esetében a fazekasok segédeinek nem áll hatalmukban szétosztani edényeket saját embereink között, kivéve, ha főzőedényeket kérnek..."

A hazai kerámia árveréseken egyetlen műfaj darabjait sem kíséri annyi várakozás és figyelem, mint a habánokét. A műkedvelő közönség számára a habán titokzatos presztizs-tárgy. A budapesti Iparművészeti Múzeum őrzi a világ legnagyobb habán anyagát, de jelentős habán készlettel bír a Magyar Nemzeti Múzeum is. Most 11 magángyűjtő habán kerámiáiból láthatunk válogatást, a közel 150 remekművet felvonultató tárlat a frissen felújított és a közönség előtt újonnan megnyitott ún. "Maksai-teremben" kap helyet. A termet festett templomi berendezések díszítik, melyet még a múzeum 1896-os megnyitásakor építettek be.

A tárlat nyitva tartása alatt, november 25-ig múzeumpedagógiai programok várják a közönséget az intézményben.

1. Elzárkóztak az erkölcstelen világtól
2. A fajansz mesterei