A szlovák-magyar távolság forrásai

2006. szeptember 15. 12:30

Az utóbbi hetekben felerősödött magyar-szlovák feszültség gyökereit kutatva áttekintjük a történelmi emlékezet forrásvidékeit, a szlovák autonómia törekvéseket és a Trianon előtti és utáni magyar politika mozgatórugóit.

Korábban

Romsics: Fejet hajthatunk Masaryk előtt

85 éve alakult meg a Kisantant

Trianon: véletlenszerűen és hirtelen hozott döntés

105 éve született gróf Esterházy János

110 éves az esztergomi Mária Valéria híd

A dualizmusig

A régi magyar szóhasználatban bántó jelleg nélkül tótoknak nevezett szlovákok elnevezése eredetileg a gepidák saját népneve (thuat) volt. Utóbb áthagyományozódott arra a népelemre, amelybe a gepidák is beolvadtak. A szlávság később tömegesen asszimilálódott a magyarságba, a tót elnevezés pedig egyrészt a maradék északi csoportra ragadt át, másrészt a 11. század végén Szent László, illetve Kálmán királyok által meghódított, a Drávától délre eső terület (Szlavónia - Tótország) népességére.

A 12. századra a szlávok nagy többségének utódai beolvadtak a magyarságba. Egy-két helyen, főként a Vág és a Nyitra folyók völgyében maradt fenn a morva-szlávok viszonylag összefüggő népi tömbje, a későbbi szlovákság magja. Trencsén megyét például kezdettől fogva szlovákok lakták, a magyarok csak a tatárjárás után kezdték benépesíteni.

Szlovák történészek egy része a szlovákság és a nagymorva birodalom között kontinuitást tételez fel. Az ún. Nagymorva Birodalom a 9. században jött létre, s ebben a változó határú territóriumban ismerték fel az ősszlovák államot. Az államalakulat felbomlásában a magyarok is tevékenyen közreműködtek, majd ennek területén a 13-14. században formálódott ki a szlovák nép. A magyar kutatók által vizsgált határ- és a falunevek tükrözik az adott terület etnikai hovatartozását. Például a Tóti-t tartalmazó helynevek alapján egyértelmű, hogy az idegen etnikum jelen volt a középkori Magyarországon. A szlovák történészek szerint a helyneveket a 13. századi magyar kancellária megmagyarosította, tehát az efféle vizsgálata csupán utólagos visszavetítés.

A szláv népelemek a középkor folyamán számos utánpótlást kaptak a cseh-morva területekről, elsősorban a bányavidékeken. Az északi megyék - Trencsén, Nyitra- Turóc, Árva, Liptó és Zólyom - irányítását magyar-szlovák köznemesség tartotta kézben. Ezeknél a családoknál kölcsönös asszimiláció figyelhető meg: hol a szlovákok magyarosodtak el (pl. a Kossuth, Petőfi), hol a magyarok váltak szlovákká.

Stur a magyar parlamentben

A 18. században a szlovákok az alföldi településeket is benépesítették, elsősorban a Nyírség illetve Békés területén. (A Nyíregyháza környéki telepeseket hívják tirpákoknak.) Az északi vármegyékben megváltozott nemzetiségi arányokra jellemző, hogy a század utolsó harmadában Gömör megye 28 százaléka volt magyar. Jellemzően a korábban vegyes területek szlovákká váltak.

A döntően jobbágyi jogállású szlovák népesség nemzetiségi mozgalmát Ján Kollár pesti evangélikus lelkész indította. Nevéhez fűződik a pánszlávizmus koncepciójának megalkotása. Az elképzelt orosz segítség romantikus felfogását szemlélteti Kollár szobor-terve is: fejét Oroszország, törzsét a lengyelek, karjait a csehek, lábait a szerbek, fegyverzetét a többi szlávok alkották volna. Ludevit Stur a szlovák irodalmi megújhodást szorgalmazta: létrehozta az egységes - a közép-szlovák nyelvjárásra épített - szlovák nemzeti nyelv alapjait, cseh mintára kialakított helyesírással.

következő oldal 1 / 4