Barát, segítőtárs, élelem: kutyák az ókori Görögországban

Az ókori Görögországban a kutyák és emberek viszonya összetett volt: házikedvencként, haszonállatként, az isteneknek felajánlott áldozatként, sőt néha még eleségként is tekintettek az állatokra.

A családi kutya

A közhely dacára, miszerint a kutya az ember legjobb barátja, kapcsolatunk ezekkel a szerény állatokkal a történelem során számos változáson ment át. Míg a modern nyugati kultúra sokszor humanizálja a bundás családtagokat, emberi neveket adva nekik és ruhákba öltöztetve őket, más kultúrákban tisztátalannak, sőt tabunak tekintik őket. Vegyük ehhez hozzá a kutyák gasztronómiában elfoglalt helyét, és nyilvánvalóvá válik, hogy nem pusztán barátainkról és kollégáinkról van szó, hanem az emberek és állatok közötti bonyolult társadalmi viszonyrendszerek egy apró szeletének képviselőiről.

Érzékletesen jelenik meg a hűséges és odaadó családi kutya képe Homérosz Odüsszeiájában (XVII. ének, 290–327). Amikor Odüsszeusz hírhedt nehézségekkel tűzdelt utazása végén hazaérkezik Ithakába, nem fedi fel kilétét, és koldusnak álcázza magát. Találkozik régi barátjával, a disznópásztor Eumaiosszal, aki nem ismeri meg. Ahogy közelednek a palotához, Odüsszeusz észrevesz egy leromlott, bolhás kutyát, aki egy félreeső sarokban hever.

A kutya Argosz volt, akit Odüsszeusz nevelt kölyökkorától fogva, és húsz éven át várta gazdája hazatérését. Odüsszeuszt megpillantva Argosznak csak annyi ereje volt, hogy lekonyítsa fülét és megcsóválja farkát, gazdája pedig nem tehetett többet egy könnycsepp elmorzsolásánál, hogy le ne leplezze magát. Ahogy Odüsszeusz elhaladt mellette, Argosz visszafeküdt és kilehelte lelkét, miután teljesítette kötelességét, megvárva gazdája visszatértét.

Míg az ókori Görögországban a leggyakrabban ábrázolt kutya a vadászkopó volt (Argosz maga is efféle volt), a görögök legalább ugyanannyira kedvelték a kisebb termetű kutyákat is, amelyek kényelmesen elfértek volna egy retikülben. Ezek közül a legelterjedtebb a máltai kutya volt, a mai máltai selyemkutya őse. A gyakran „kis törpe” becenéven emlegetett máltai egy zömök, hosszú szőrű fajta volt, görbe farokkal és a törpespicchez hasonló fejjel.

A modern kifejezéssel ölebnek nevezett máltait gazdája könnyűszerrel magával vihette bárhova, de a modern sztereotípiával szemben, amely szerint az efféle kutyák jellemzően nőkhöz tartoznak, a máltait főleg férfiak tartották. Athénaiosz a gümnaszionba tartó férfiak mögött ügető kutyákról ír, Aiszóposz pedig megemlíti, hogy némelyek még a hosszú hajóutakra is magukkal vitték kutyájukat. Bár a fajtát egyértelműen társállatként tartották, a máltai kutyának megvolt a haszna is: idősebb Plinius állítása szerint szokás volt a fájdalmakban szenvedők hasára tenni őket, így csillapítva a kínokat.

Számos forrás ír a család kedvencének elvesztésével járó fájdalomról; a legérzékletesebbek ezek közül talán az eltávozottnak szentelt epigrammák. A legkorábbi formális kutyatemetést a római kori történetírótól, Plutarkhosztól ismerjük, aki megörökítette Xanthipposz kutyájának történetét. Az állat, aki nem bírta elviselni, hogy elszakadjon gazdájától, annak triérésze után úszott az Athént Szalamisz szigetétől elválasztó szorosba (ez az i. e. 480-as szalamiszi csatára való felkészülés alatt történt). A kutya partra sodródott a szigeten, ahol belepusztult a kimerültségbe, és szertartásosan eltemették a helyen, amit Plutarkhosz idején a Kutya Sírdombjaként ismertek.

Az ismert epigrammák legtöbbje ennél későbbről, a hellenisztikus és római időkből származik, de ugyanazt a kutyákhoz fűződő kapcsolatot tükrözik, mint Homérosz Argosza: „Te, aki elhaladsz az úton (…) kérlek, ne kacagj, bár egy kutya sírja ez; könnyek hullottak értem, gazdám keze takart be földdel, és ő véste e szavakat is síromra.”

Munkakutyák

Az ókori görögök és kutyáik közti viszonyról különösen sokat árul el a vadászkutyák szerepe. A vadászat a görög elit kedvelt időtöltése volt, és ez a korabeli művészeti alkotásokban is tükröződött.

Ezek képi világa fontos információforrás, ugyanakkor nehézségekkel és ismeretlen szimbolikával terhelt, ami megnehezíti az elemzést. Szerencsénkre Xenophón, a klasszikus kor egyik legtermékenyebb írója, írt egy traktátust a kutyákkal való vadászatról Kynegetikos (A vadászatról) címmel. Ebben részletesen leírja a különböző prédák vadászatának legjobb módjait, de számos kitérőt tesz, amelyekben elárulja a kutyák iránti szeretetét.

Aprólékos leírásából megtudjuk például, milyen tulajdonságok szükségeltetnek egy jó vadászkutyában, a testfelépítéstől kezdve a személyiségig. Még olyan részletekre is kitér, amelyek a kutyatartás mindennapjaira derítenek fényt: „A nyakörv puha legyen és széles, hogy ne ártson a kutya bundájának. A pórázon legyen egy hurok, aminél fogni lehet, de semmi más… A hevederen legyenek tüskék varrva, hogy megvédjék a tenyészetet.”

A kutyákat télen javasolta pároztatni, hogy tavasszal szülessenek meg a kölykök, akiket aztán csak egy évvel azután volt szabad teljesen elválasztani az anyatejtől, hogy megtanultak járni. A nőstény kutyákat nyolc-, a hímeket pedig tízhónapos korukban lehetett először vadászatra vinni, és rövid, egyszótagos nevet volt célszerű adni nekik.

Minden kutyát, amit nem szántak tenyésztésre, ivartalanítottak. Xenophón a Kürosz nevelkedése című művében a herélt kutyákat az eunuchokhoz hasonlítja: „A kutya hasonlóképpen nem szaladoz el urától, ha kiherélik, de jó őrző, jó vadászeb marad továbbra is. Az emberekkel ugyanígy van, ha megfosztják őket ettől az ösztöntől. Nyugodtabbak lesznek, de kötelességüket nem végzik kevésbé gondosan…” (Fein Judit fordítása)

A vadászat mellett a görög munkakutyák másik alkalmazási területe az őrködés volt. Jellemzően nyájak és csordák őrizetére használták őket, de otthonokban és katonai környezetben is szerephez jutottak.

Az i. e. 4. században élt katonai író, Aeneas Tacticus hosszan értekezik a kutyák hasznosságáról az ostrom elleni védekezés során. Leírását különösen érdekessé teszi, hogy semmi jelét nem adja annak, hogy a kutyákat bármilyen célzatos harci képzésben részesítették volna, vagyis a harci kutya fogalma nem volt jelen az ókori Görögországban.

„A legjobb (…) ha kutyák vannak megkötve a (város)falon kívül”, akik ugatással felébreszthetik az alvó őrszemeket. De a kutyák őrködésének ára is volt: „ha a kutyák, [a védők] szokatlan viselkedése okán, megvadulhatnak és bajt okozhatnak”. A görögök életét is megnehezítették a mai kutyatulajdonosok problémái: a retriever, ami nem „hoz”, a terrier, ami egy pókkal sem képes elbánni, vagy a gyáva németjuhász, ami a ház őrzése helyett inkább elszalad. A kutyákat lehet bizonyos képességekért tenyészteni, de célzatos képzés nélkül sokszor nem tudnak megfelelni az elvárásoknak.

Kutyák a vallásban, az orvoslásban és a konyhában

A kutyák és a vallás antik görögországi kapcsolatát egy különös ellentmondás hatja át. Egyfelől Plutarkhosz és az utazó–író Pauszaniasz is állítja, hogy a görögök soha nem áldoztak kutyákat az olümposzi isteneknek, és a jövendöléseknél sem használták őket áldozatként. Másfelől viszont mindketten leírnak történeteket, amikben kutyákat áldoznak fel Enyalios istennek (aki legtöbbször, de nem mindig Arész hadisten egyik megtestesülése). Mindkét szerző Spártába helyezi ezt a fajta áldozati szertartást, nyomasztó képet festve az éjszaka sötétjében megégetett kölyökkutyákról.

Bár a szertartás valódisága megkérdőjelezhető, nem teljesen elszigetelt elképzelésről van szó. Egy másik áldozati formában is előkerültek kutyák, igaz, itt nem az istenek kiengesztelése, hanem a rituális megtisztulás volt a cél: „Majdnem minden görög használt kutyákat áldozatként a megtisztulási szertartásokhoz”, írja Plutarkhosz a Quaestiones Romanaeban. A leírások változatosak: néhol fiatal férfiak egy feltehetően élő kutyával dörzsölik át magukat, máshol a macedónok négyfelé vágják az állatot.

A kutyát nőgyógyászati célokra is használták, például a fogamzás elősegítésére. Többféle orvosi előírás is fennmaradt: egy receptben például kölyökkutyák zsírját kellett kisütni és megenni, egy másikban pedig a kibelezett és gyógyfüvekkel megtömött, majd megsütött kölyökkutyából felszálló füstöt kellett a méhszájhoz irányítani, ami a vándorló méh nevű (nem létező) állapotra jelentett volna írt.

A görögök nem voltak nagy húsevők, olyannyira, hogy a nehéz idők jelének tekintették, ha a húsra kellett hagyatkozniuk legfőbb táplálékforrásként. Ha már ezt kellett enniük, az egyik húsféle, amit hajlandóak voltak fogyasztani, a hűséges kutyáé volt, bár valószínűleg inkább a számos kóbor állathoz, mintsem saját kedvenceikhez nyúltak. Bár előfordult, hogy megsütötték a kutyákat, jellemzőbben inkább felaprították és megfőzték a húst, így őrizve meg annak aránylag alacsony zsírtartalmát.

A kutyaevésre leginkább a bronzkor régészeti lelőhelyei, például Lerna és Kastro szolgálnak forrásul. Ez még önmagában nem bizonyítja, hogy a klasszikus kor Görögországában is fennmaradt ez a szokás, de a hippokratészi gyűjtemény szövegeiben is fennmaradtak utalások a kutyahús fogyasztására és annak lehetséges egészségügyi hatásaira.

A kutya megjelenése az ókori görögök étrendjében jól illusztrálja az ember és állat közötti különleges, sokrétű kapcsolatot. A kutya hűséges barátként és társként szolgált, őrizte a házat és a nyájakat, segítette a vadászatot, gyógyította a betegségeket, kiengesztelte az ősi isteneket, és megtöltötte a gyomrokat.