Az elsüllyeszthetetlen nő túlélte a Titanic, az Olympic és a Britannia hajószerencsétlenségét is

Mennyi az esélye annak, hogy valaki három óceánjáró katasztrófájánál is jelen legyen, és annak ellenére, hogy nem tud úszni, mindhármat ép bőrrel megússza? Pontos számadatokkal talán még a matematikusok sem tudnának szolgálni, annyit azonban különösebb számolás nélkül kijelenthetünk: nem túl nagy. Violet Jessop viszont azon ritka kivételek közé tartozik, akinek ilyen mértékű szerencse adatott. Kérdés persze, hogy áldottnak vagy inkább elátkozottnak tekinthetjük-e a stewardessként és ápolónőként is dolgozó Violetet, akinek utaslistán való szereplése egy idő után szinte garanciát jelentett a hajószerencsétlenségre.

Bújtatott szépség

William Jessop az 1880-as évek közepén szokatlan döntésre szánta el magát. Írországból Argentínába utazott, hogy a dél-amerikai országban letelepedve juhtenyésztésbe kezdjen. Nem sokkal később menyasszonya, Katherine Kelly is követte, és miután összeházasodtak, 1887-ben megszületett első gyermekük, Violet. A lány 16 éves volt, amikor édesapja egy műtétet követően elhunyt.

A csonka család ezután költözött Angliába, Violet egy londoni leánynevelő intézetben kezdett el tanulni. Amikor a királyi család leveleit szállító hajókon stewardessként tevékenykedő édesanyja is beteg lett, otthagyta az iskolát. Mivel a családnak sürgősen pénzre volt szüksége, a lány elhatározta, hogy édesanyja nyomdokaiba lépve elszegődik egy hajóra.

A fiatal, magas, csinos, szürkéskék szemű lánynak nem volt könnyű dolga, attraktív kinézete ezúttal hátrányt jelentett, tekintve, hogy a stewardessek túlnyomó többsége középkorú nő volt. Egyik interjúján kertelés nélkül vágták a szemébe: azért nem veszik fel, mert vonzó külseje komoly gondokat okozhatna a legénységgel és az utasokkal való kapcsolatában.

Violet az idősebb hölgyek öltözetébe bújt, a sminkelést is elhagyta. Így már 1908-ban megkapta az első munkáját a királyi postaszolgálat hajóján, az Orinocón, néhány évvel később pedig (miközben megjárta a Majesticet is) már az RMS Olympicen dolgozhatott. Az Olympic egyike volt a transzatlanti utasszállítás elsőbbségéért a Cunard nevű vállalattal versengő White Star Line brit hajózási társaság megrendelésére a XX. század elején legyártott három fényűző óceánjárónak.

Violet lenyűgözőnek találta a hajót, áradozott is róla: „Minden alkalommal elfogott az izgalom, amikor beléptem az Olympic káprázatos magánlakosztályaiba, és rápillantottam az Adams, a Regency, a Dutch, a Georgian és a többi terem csodálatos faszerkezetére és fényűző, selyemmel bevont bútorzatára”. Egy évet szolgált az óceánjárón, és ez elég volt arra, hogy az egyik utastól házassági ajánlatot kapjon. A hajó hatodik útján, 1911. szeptember 20-án bekövetkezett Violet első balesete: az Olympic az Anglia déli partjainál található Wight-sziget közelében összeütközött a HMS Hawke-kal.

A két hajó egymás mellett haladt az angol szárazföldet és a Wight-szigetet összekötő szorosban, a Solentben, amikor az Olympic jobbra fordult, ez pedig annyira váratlanul érte a Hawke kapitányát, hogy nem tudta kikerülni az ütközést. Bár az Olympic hajótestén két nagy lyuk is keletkezett, az ütközésnek nem voltak halálos áldozatai, sőt még csak súlyos sérülés sem történt, és az óceánjáró segítség nélkül visszatért Southamptonba.

A Titanic és az ismeretlen csecsemő

Jessop karrierjének következő állomása a paramétereiben az Olympickel szinte megegyező, elsüllyeszthetetlennek hitt RMS Titanic volt, ahol barátai unszolására kezdett dolgozni. A hajón volt akkor is, amikor 1912. április 10-én a monstrum Southamptonból elindult New Yorkba, s a negyedik éjszakán jéghegynek ütközött. A tragikus pillanatban Violet éppen aludt.

Miután Jessop a fedélzetre ment, egy ideig egy másik stewardessel nézte, ahogy a nőket és a gyerekeket a mentőcsónakokba tessékelik, majd egy tiszt őket is besegítette az egyikbe, hogy a hajó női utasai lássák, nincs mitől félniük. Amikor már elkezdték lefelé engedni a mentőcsónakot, a tiszt váratlanul egy kisbabát nyomott Violet kezébe.

Karjában a csecsemővel a stewardess a mentőcsónakból volt szemtanúja a Titanic süllyedésének, amit később így mesélt el: „A kis szellő – az első, amit éreztünk azon a csendes éjszakán – jeges széllökésként robbant az arcomba. Olyan volt, mint egy mindenen keresztülhatoló hideg kés. Kővé dermedve ültem a hidegtől és a gyötrelemtől, úgy figyeltem, ahogy a hajó megbillen.

Az egyik hatalmas kürtő félelmetes robajjal úgy omlott a tengerbe, akár egy kártyavár. Néhány kiáltást hallottunk a vízből, majd minden elcsendesedett, miközben úgy tűnt, mintha a hajó egy sebzett, törött hátú állat módjára igyekezne kiegyenesíteni magát. Pár percre meg is állapodott, majd egy újabb fedélzetnyi kivilágított ablak tűnt el. Aztán orrával előre alámerült, miközben víz alatti robbanások mennydörgő moraja hallatszott. A mi büszke hajónkat, a mi gyönyörű Titanicunkat elérte a végzete.”

A szerencsés túlélőket néhány órával később mentette ki a Carpathia nevű hajó, amelynek helyszínre érkezéséig Violet tartotta a kezében és csitítgatta a kisgyermeket. Amikor azonban a Carpathiára lépett, egy nő – minden bizonnyal a gyermek anyja – kitépte kezéből a kicsit, majd anélkül, hogy megköszönte volna, elviharzott. Jessop szerint feltehetően az történt, hogy a Titanicon az anyuka valamiért lerakta néhány pillanatra a kicsit, majd amikor visszatért, a gyerek már nem volt ott.

Évekkel később egy nő felhívta Violetet, és azt állította, ő az az egykori kislány, akit a Titanic katasztrófájának éjszakáján magával vitt a mentőcsónakba. Többekben persze felmerülhet, hogy valaki szórakozott az immár nyugdíjaséveiben járó egykori stewardessel.

Így volt ezzel John Maxtone-Graham is, aki 1970-ben készített interjút Violettel a hatalmas óceánjárók koráról szóló, éppen készülő, The Only Way to Cross című könyvéhez. Az idős nő azonban biztosította a történészt, hogy bizonyosan nem egy telefonbetyárral akadt dolga, mivel Maxtone-Graham volt az első, akivel megosztotta a Titanic elsüllyedése idején az ölében tartott kisgyermek történetét.

Menekülés fogkefével

A White Star harmadik hajóját, a HMHS Britannicot az első világháború kitörése után kórházhajónak foglalta le a brit vezetés. Jessop 1916-ban vöröskeresztes nővérként dolgozott rajta. 1916. november 21-én az óceánjáró az Égei-tengeren haladt, amikor reggel 8 után hatalmas robbanás rázta meg a hajót. Feltehetően egy U-73-as német tengeralattjáró által telepített tengeri akna robbant fel, de az sem kizárt, hogy egy torpedó találta el a hajót.

„Hirtelen fülsiketítő moraj hallatszott. A Britannic megremegett, hosszan és elnyújtva a hajóorrtól egészen a tatig, megrázva az edényeket az asztalokon és összetörve dolgokat, míg a remegés alább nem hagyott, ahogy a hajó lassan folytatta útját. Mindannyian tudtuk, hogy találat ért minket” – emlékezett vissza a szörnyű pillanatokra Violet. Négy évvel korábban a Carpathián – annak ellenére, hogy éppen túlélte a Titanic elsüllyedését – amiatt panaszkodott, hogy nem vitte magával a fogkeféjét.

Fivére, Patrick később többször ugratta azzal, ha még egyszer egy hajókatasztrófában való részvételre adná a fejét, mindenképpen vigyen magával fogkefét is. Ezúttal nem is követte el ezt a hibát: volt annyi lélekjelenléte, hogy a villámgyorsan a hullámsírba kerülő Britannic süllyedése kezdetén a fogkeféjét is magához vegye.

A mentőmunkálatok azonnal megkezdődtek. A két utolsó mentőcsónakot az azokra felügyelő harmadtiszt, David Laws engedélye nélkül engedték le az automata kioldószerkezet segítségével. A csónakok nagy erővel csapódtak be a vízbe, de az igazi borzalmak csak ezután következtek. A hatalmas propellerek ugyanis mindent elsodortak, ami az útjukba került.

Violet az egyik, a hajócsavarok által egyelőre kevéssé veszélyeztetett mentőcsónakban ült, onnan látta, ahogy a másik csónak – utasaival együtt – eléri a tomboló propellereket: „A tekintetek megteltek borzalommal, ahogy a vízben mindenfelé törmelékek és vörös sávok jelentek meg. A leeresztett mentőcsónakok még lógva hagyott kötelei megteltek emberekkel, mintha csak legyek lennének a légypapíron. Egyre növekvő félelemmel kapaszkodtak kétségbeesetten, tudván, hogy a biztos halál vár rájuk, ha eleresztik a kötelet.”

A Violetet szállító mentőcsónak egyre közelebb került a vadul pörgő hajócsavarokhoz: „(...) a Britannic hatalmas propellerei felkavartak és ledaráltak mindent, ami a közelükbe került – az emberek, a csónakok és minden más egyetlen rettenetes örvénnyé vált.” Az ápolónő úgy döntött, nem várja tétlenül, hogy őt is elsodorja az egyik szerkezet, ezért a vízbe ugrott. Csak a mentőmellényében bízhatott, mivel úszni nem tudott. Levegőért kapkodva egyszer csak valamibe beverte a fejét és elsüllyedt.

Nagy nehezen sikerült a felszínre rugaszkodnia, az eléje táruló látvány szörnyű volt: „Az első dolog, amit fájó szemeimmel megpillantottam, egy közelemben lévő fej volt. Egy fej, úgy szétnyílva, akár egy birka feje a hentesnél, az agya pedig a khaki színű ruhával borított vállakon csörgedezett. Bármerre néztem, a szenvedés szívszorító jeleneteit láttam, leszakított combokat, mintha csak egy óriás tépte volna le őket.

A halottak ekkor már békésen lebegtek a vízen, és rémült iszonyatot sugárzó arcú emberek bukkantak a vízfelszínre, majd buktak alá az utolsó alkalommal.” A hajó 55 perc alatt elsüllyedt. A tragédiában a Britannic 1065 utasából (személyzettel együtt) 30 vesztette életét.

Jessopot a harmadik baleset sem tántorította el attól, hogy még 1950-ig hajókon szolgáljon. Ezt követően visszavonult a suffolki Great Ashfieldben található XVI. századi zsúpfedeles házába, ahol tyúkokat nevelt. 1971-ben halt meg szívszélhűdésben, egy évvel azután, hogy John Maxtone-Graham elkészítette vele a története széles körben való megismertetése szempontjából kulcsfontosságú interjút. 1996-ban aztán Violet unokahúgai, Margaret Meehan és testvére, Mary átadták az óceánjáró-szakértőnek nagynénjük 1934-ben befejezett visszaemlékezéseit, amelyeket 1997-ben éppen Maxtone-Graham szerkesztésében ismerhetett meg a nagyközönség.