Az egészség csatornái: a pesti csatornareform kezdetei

Csatornaépítés 1916-ban: Villányi út (Szent Imre herceg útja), orosz hadifoglyok csatornát építenek (kép forrása: Fortepan / Országos Széchényi Könyvtár)

Németh Ágnes: Az egészség csatornái. A pesti csatornareform kezdetei és Beivinkler Károly szerepe az 1870-es évek elején című tanulmánya a Korall társadalomtörténeti folyóirat 22. évfolyam 83. számában (2021) jelent meg, és az alábbi linkre kattintva olvasható teljes egészében.

A jól működő rendszer megépítéséhez azonban meg kellett határozni az elvi irányelveket, amihez komoly – orvostudományi és műszaki – háttértudásra, a helyi viszonyok és folyamatok ismeretére volt szükség. A tervezési folyamatok így a legtöbb európai nagyvárosban évekig elhúzódtak, a szakemberek és döntéshozók alaposan megvizsgálták a kérdéskört, különféle módokon tájékozódtak a trendekről, majd látszólag vég nélküli vitákat folytattak. Mindez Pest-Budán, majd a már egyesült Budapesten sem történt másképp: a tervezési folyamat 1869 és 1891 között zajlott, amelynek kezdete egy meglehetősen mozgalmas időszakra esett. Tanulmányomban az általános csatornázás kialakulásának korai szegmensével, az elvi alapok és programok lefektetésének 1869 és 1874 közötti időszakával foglalkozom.

A ténylegesen megvalósult program és terv, amelynek alapelvei már a legelső, 1869-es beadványban megjelentek, a szakemberek döntő többségénél, majd végül a városatyáknál is támogatásra talált, azonban mindezt megelőzte egy ugyanabból a kiindulópontból építkező, de merőben más szemléletmódú javaslat, amelyet Beivinkler Károly nyújtott be. Az 1870-es évek második és az 1880-as évek első felének csatornázással kapcsolatos várospolitikai csatározásait, ok-okozati tényezőit már jórészt feltárták, azonban az ezeket megelőző, inkább szakmai szempontú, az irányelvek kialakítását célzó viták, és azokban különösen Beivinkler szerepe, eddig jóval kevesebb figyelmet kapott.

Többek között olyan kérdésekre keresem a választ, hogy milyen személyes, háttérbeli és szakmai motivációk vezérelhették az alapvetően a városi környezetéért felelősséget érző, képzett szakembert, majd szakpolitikust. Ugyanabból a kiindulópontból, amelyből egyenesen következett a csatornareform elengedhetetlen szükségessége, illetve ugyanannak a tudásanyagnak a birtokában, amely szintén efelé mutatott, miként juthatott mégis más szemléletű következtetésekre? Végül pedig: a csatornatervére vonatkozó – idővel többnyire negatív – kortársi és utókori értékelések ellenére, miért jelentős mégis az e téren folytatott tevékenysége?

A 18. században többnyire a Pestet övező két árok (a belső a Múzeum körút vonalát követő, a külső az úgynevezett Rákos-árok) segítségével történt meg a szennyvíz és a szemét eltávolítása. Pest város modern csatornázási szabályozásának és a kapcsolódó problémák megoldásának gondolata és elvi elképzelései ugyan már a 18. század vége óta jelen voltak a városházán, azonban az általános szabályozás megkezdéséig további mintegy száz év telt el.

A pesti csatornahálózat 1869 előtt

A rendezési tervek kidolgozásához elengedhetetlenül szükséges térképészeti felmérések és rajzok is sokat várattak magukra. Az 1840-es években hozott döntések és intézkedések már egy rendezettebb városi csatornahálózat kialakításának irányába mutattak, 1847-ben Pest szabályrendeletben határozta meg az építési és fenntartási jogokat és költségeket, ennek rendelkezései nagyrészt évtizedekig hatályban maradtak, azonban nem törekedtek általános rendezésre, így az alapvető működésbeli hibák sem kerültek kiküszöbölésre.

Ezután az 1850-es, 1860-as években lényegében évi néhány utca csatornázásában, illetve a megépült csatornák karbantartásában és tisztításában merült ki a hálózat fejlesztése, a feladatért felelős városi hivatalok is folyamatos átszervezést éltek meg. 1873-ra Pest alatt összesen mintegy 96 kilométer hosszú csatornahálózat húzódott, amelynek egyharmadát néhány év alatt, 1869 és 1873 között építették. A legsűrűbben lakott, Nagykörúton belüli részek: a Belváros és a Lipótváros egy része rendelkezett – többnyire fedett – csatornákkal.

Az építési technológiára vonatkozóan az 1860-as évek végétől megindult ugyan némi fejlődés (betont is használtak és áramlást segítő keresztszelvényeket is beépítettek), azonban az alapvető működésbeli hiányosságokat nem tudták orvosolni. A tisztításra vonatkozóan számos panasz merült fel, a közcsatornák esetében a korabeli gyakorlat – a kézi erővel való tisztítás – kivitelezését nehézkesnek és költségesnek tartották, a házi csatornáknál pedig a legalább évi egyszeri tisztítás sem volt jellemző. Ezért a szennyvízből visszamaradt szilárd salakanyagok eliszaposították a rendszert, amelyek nemcsak fizikai torlaszt, és emiatt esetleg belvizet okoztak, hanem meg is fertőzték a nem kellően vízhatlan építési anyagú, és ezért szivárgó csatornák környezetében az altalajt.

A csatornarendszer másik fő jellemzője, hogy a csatornákat a legrövidebb úton, sugárirányban igyekeztek a Dunába vezetni, ezáltal a szennyvíz a város területén mintegy tucatnyi helyen ömlött a folyóba. Az 1870-es évek elejére kialakult csatornarendszer egy rendezetlenül kiépült, magas fekvésű hálózat képét mutatta, amely magas vízszintnél árvízzel fenyegetett, amennyiben ugyanis nem torlaszolták el a betorkollásokat, a Duna elárasztotta azt, és a víz és a salakanyag betörhetett a pincékbe, mi több, akár az utcákba is.

A csatornatervezés kronológiája

Az 1869-ben megjelenő angol vállalkozók és szakemberek érdeklődését Pest iránt minden valószínűséggel a bővizű folyam mint szennyvízfelvételi közeg alkalmazásának a lehetősége keltette fel, és lényegében a már megvalósított londoni rendszer helyi viszonyokra való átültetését javasolták. Nem a város meghívására, felhívására vagy pályázatára érkeztek, a tapasztalt építési vállalkozókat minden bizonnyal az új piac kínálta lehetőségek vonzották.

Morton Peto és társai Pest csatornázásának kivitelezésére vonatkozó ajánlatukat 1869 júniusában nyújtották be, melynek nyomán, és általában a csatornázási rendszer lehetséges reformjára vonatkozó vizsgálat elvégzése céljából, a közgyűlés egy külön bizottmányt állított fel. Magát a tervet Joseph William Bazalgette, a londoni csatornarendszert tervező angol mérnök készítette. A munka inkább csak a város csatornázására vonatkozó koncepció volt, mintsem terv, ahogyan ezt a bíráló szakértői bizottság is megállapította a jelentésében, amelyben az alapgondolatot megfelelőnek, a benyújtott elképzelést azonban a kivitelezés szempontjából hiányosnak tartotta, és ezért nem ajánlotta elfogadásra.

A jelentést és a tervet végül 1870-ben a Fővárosi Közmunkák Tanácsához továbbították, amely bekérette a városrendezéssel, így a csatornázással kapcsolatban addig hozott összes szabályozást, illetve elkészült tervet, felmérést is. Az ezt követő szűk két évben időről időre ugyan napirendre került az általános csatornázás és egy új hálózat tervezése, jellemzően azonban az akut problémákkal foglalkoztak. 1871-ben újabb kolerajárvány híre érkezett Galíciából Magyarországra, aminek következtében elővigyázatossági intézkedéseket tettek, és a meglévő állapotok javításának igénye mellett nagy valószínűséggel a fenyegető veszély is ösztönzőleg hatott a csatornázás megreformálására irányuló szándék felerősödésére.

1872-ben előbb Beivinkler Károly erdőmérnök, majd Horváth Farkas kataszteri mérnök nyújtott be a Fővárosi Közmunkák Tanácsához, majd a városhoz kifejezetten Pest csatornázására vonatkozó tervezetet. Ezt követően az addigi három tervet a Fővárosi Közmunkák Tanácsa egyszerre bírálta el, és 1873-ban felkérte a mérnöki hivatalt, hogy a bírálatban megállapított irányelvek alapján dolgozzon ki egy részletes csatornázási programot.

A tájékozódás lehetőségei

Az általános csatornázás tervezésének első szakaszában, 1869 és 1874 között, gyakorlatilag még nem beszélhetünk igazi tervekről, ekkor a hangsúly még az alapelvek kidolgozására, a megépítendő csatornarendszer típusának kiválasztására helyeződött. A csatornatervezési diskurzusba belefolyó szakemberek (mérnökök, közegészségüggyel foglalkozó orvosok) és városi döntéshozók különböző forrásokból igyekeztek tájékozódni az európai trendekről, tapasztalatokról és tudományos eredményekről. A szorosan kapcsolódó terület, az orvostudomány vívmányai például hamar elterjedtek, az orvosok és az információ mozgásával Nyugat- és Észak-Európa bizonyos szempontból ekkor egyetlen egészségügyi rendszernek volt tekinthető. Különböző úton-módon a magyar szakemberekhez is eljutottak ezek az információk.

Nem elhanyagolható informálódási lehetőséget jelenthetett a vízvezetéki, csatornázási ügyekben tapasztalatokkal rendelkező külföldi mérnökök – például Bazalgette és Lindley – személyes jelenléte is. Beivinkler Károly csatornázással kapcsolatos működéséhez több oldalról megszerzett tudásra és ismeretekre támaszkodhatott. Először a szennyvíz és az ürülék egészségügyi szempontból legmegfelelőbb elvezetésével foglalkozott, ezután fordult figyelme az egész csatornarendszer megreformálására.

Komolyabban 1871-től kezdett el Pest csatornázásával foglalkozni. A csatornázással, csatornarendszerekkel kapcsolatban alapvetően a német nyelvű szakirodalomból, jelentésekből tájékozódott: megismerte a korabeli európai nagyvárosi rendszereket, elsősorban a londonit, hamburgit és párizsit, tudott a berlini általános csatornázás akkor folyamatban lévő tervezési munkálatairól, elvi vitáiról és a kapcsolódó korabeli tudományos eredményekről is. A felhasznált forrásaiból egyértelműen látszik, hogy a londoni rendszer használhatóságáról, helyi viszonyokra való átültethetőségéről német közvetítéssel szerzett tudomást és ez alapján alkotott véleményt.

Berlinben csak 1873-ban kerültek nyugvópontra a londoni alapelvű, de a berlini viszonyokra erőteljesen átszabott csatornázási rendszer kiépítéséről folyó tárgyalások, melynek első szakasza 1875–1878 között készült el. A jelentésekben a londoni rendszer kapcsán felmerülő, előre nem látott nehézségek és hatásuk (például a környező települések által kezdeményezett kártérítési perek) is riasztólag hathattak Beivinklerre. A csatornázásra vonatkozó magyar nyelvű szakirodalom – a tervjavaslatokon, bírálatokon és jelentéseken kívül – meglehetősen szegényes volt még ebben az időszakban, valószínűleg ez is indíthatta arra Beivinklert (természetesen a saját javaslata propagálása mellett), hogy összefoglaló, némileg tájékoztató jellegű kiadványokat is megjelentessen 1874-ben.

Németh Ágnes: Az egészség csatornái. A pesti csatornareform kezdetei és Beivinkler Károly szerepe az 1870-es évek elején című tanulmánya a Korall társadalomtörténeti folyóirat 22. évfolyam 83. számában (2021) jelent meg, és az alábbi linkre kattintva olvasható teljes egészében. Amennyiben a cikket idézni szeretnék, kérjük, hogy forrásként az eredeti tanulmány megjelenési helyét adják meg.

A cikk megírását a NKFIH FK 142451. Budapest – egy várostérség környezettörténete c. pályázat tette lehetővé.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 10% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

9 945 ft 8 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

25. Magyar–török küzdelmek és együttélés a 15–17. században
VI. Nemzetközi konfliktusok és együttműködés

• Hogyan került Erdély Habsburg uralom alá?
• Sohasem vesztett csatát Mátyás legendás hadvezére, Kinizsi Pál
• 10 tény az Oszmán Birodalomról
• Dárdára tűzve hordozták körbe a törökök az első csatában elesett magyar király fejét
• Erdély és Lengyelország számára egyaránt virágkort jelentett Báthory István uralkodása
• A fegyelem hiánya miatt mondott csődöt Nikápolynál a lovagi harcmodor
• Az öngyilkosságot fontolgatta II. Mehmed szultán a nándorfehérvári vereség után
• Előkerültek a mohácsi csata maradványai
• Aki kávét ivott, elvesztette a fejét IV. Murád szultán uralma idején