Amikor egy oszladozó bálnatetem körbejárta Skóciát és Észak-Angliát

2019. október 21. 09:31 Múlt-kor

Korábban

Tudomány és szélhámosság

A bálna utolsó útja az Aberdeeni Egyetemre vezetett, ahol Struthers nekilátott az állat csontvázát előkészíteni a múzeumában való kiállításra.

E folyamat meglehetősen időigényes a bálnák esetében: a csontokat nem elég eltávolítani a tetemből, teljes mértékben meg kell őket tisztítani mindennemű egyéb szövettől (ez nem volt lehetséges csupán kézi eszközökkel, komposztálásra, illetve dögevő rovarokra is szükség volt), valamint a csontozatot beborító olajat is el kell távolítani.

1887 májusára Struthers látta, hogy még mindig sok idő van hátra, míg kiállíthatja a csontvázat. „A szag még mindig erős azokban a csontokban, amelyek oly sokáig a tetemben voltak, amíg az úton volt, a bálnazsírral való érintkezésük el is színezte őket, és úgy tűnik, még több olajat juttatott beléjük” – idézte a sebészt egy korabeli újság. „Úgy gondolom, az egész nyár szelére és napsütésére szükség lesz, mielőtt olyan állapotba kerülnek, hogy a múzeum látogatói kellemetlenség nélkül megtekinthetik.”

A bálnatetem egész útja – az árverés, az attrakcióként való hirdetése, a turnéztatása – a korban bevett, a tudományosság és az egyszerű szélhámosság határán mozgó előadásstílusnak felelt meg.

A Woodshoz hasonló porondmesterek máshol is az ismeretlen, csodálatos, de természetes és valódi látványosság ígéretével igyekeztek látogatókat vonzani.

Az 1860-as években például New York államban előkerült a földből az úgynevezett „cardiffi óriás”, amelyet egy megkövült emberként mutogattak a mit sem sejtő közönségnek annak bizonyítékaként, hogy a Bibliában említett óriások egykoron valóban éltek a Földön.

Az „óriás” valójában egy háromméteres kőszobor volt, amelyet egy George Hull nevű ateista dohánykereskedő készíttetett, majd ásott el a New York-i Cardiff egyik farmján, hogy gúnyt űzzön a Bibliát szó szerint értelmezőkből.

A „cardiffi óriás” azonban akkora sikert aratott, hogy a kétes eredetű látványosságok korabeli nagymestere, P.T. Barnum is készíttetett saját vándorcirkusza számára egy hasonlót.

Barnumnak sem kellett azonban feltétlenül a szomszédba mennie az ötletekért: korábban óriási érdeklődést váltott ki az úgynevezett „fidzsi sellővel”, amely nem volt több egy majom felsőtestéből és egy hal testének hátsó feléből összevarrt és konzervált „lénynél”.

A „fidzsi sellő” több inkarnációt is megért különféle anyagokból (elsősorban papírmaséból), ezek egyike még a Harvard Egyetem Peabody Régészeti és Etnológiai Múzeumába is eljutott.

Az ilyen példákkal ellentétben azonban a Tay-bálna valódi, hús-vér állat volt, mindazonáltal a fenti látványosságokhoz hasonlóan kezelték: a tudomány, a szórakoztatás és a kreatív pénzkereseti lehetőség ötvözeteként.

A siker azonban a kor viszonyai ellenére sem volt egyöntetű: nem mindenki gondolta úgy, hogy helyes volt a bámészkodásért fizetni hajlandó emberek kedvéért leölni az állatot.

Az Aberdeen Journal című lap egy 1884-es, az állatról szóló cikkében az újságíró feltette a kérdést, hogy nem lehetett volna-e életének megőrzése mellett időnként látni: „Lehet, hogy tetszett neki a gyönyörű folyótorkolat, és később is visszatért volna – ez bizonyára éppen elég nagy megtiszteltetés lett volna Dundee számára” – írta.

Végső soron azonban a cikkíró arra jutott: „a bálna minél több pénzzé tételének célja az egyik legtermészetesebb, ami elgondolható” – írta.

A pénzkeresés ünnepelendőnek, természetesnek tartott „ösztöne” volt tehát az, ami szomorú, bűzös útjára indította a fiatal bálna maradványait az országon keresztül – annak ellenére, hogy állomásról állomásra, az érdeklődők szeme láttára oszlott fokozatosan darabjaira.

előző oldal 3 / 3