A „megbundázott” házassági nyereményjáték győzteseinek így sem volt könnyű dolguk 1932-ben

Valóságos levélostrom alá vették az olvasók a Színházi Élet című hetilapot 1932 novemberében. A pesti Soroksári útról egy bizonyos E. Kató például klapanciát postázott: „Korom 24 év – tehát épp eladó… / De jaj! a szegénység igen súlyos adó! / Irodába járok, ez a hozományom, / de egész lelkemmel férjhez menni vágyom! (…) Választottam van már, – csak épp az hiányzik, / Amire most annyi szegény lány pályázik.” Az újdiósgyőri V. Janka viszont panaszkodva fohászkodott: „Négy éve menyasszony vagyok, de azok közül, akiknek még gyűrűje sincs, mert a vőlegényem is szegény. Kelengyém nincs, pénzem sincs, most »Zágon felé mutat egy halovány csillag«. Szerző úr kérem, tessék rám ragyogni!”

Marketingfogás a javából

A ragyogásra szólított Zágon István csillaga az idő tájt meglehetősen magasan állt. A Nemzeti Újság, majd a Pesti Hírlap sztárolt publicistája még nem volt 40 éves sem, amikor a színházak és varieték már sorban álltak könnyű kézzel írt darabjaiért, csiklandós jeleneteiért.

A „tiszta tekintetű”, a világ hívságairól mit sem sejtő serdülőlány- és az asszonyregények írójának véletlen találkozására épülő Marika című darabját 1925-ben Somlay Artúr vitte sikerre a Renaissance Színházban. Három évvel később pedig Honthy Hanna, a Belvárosi Színház üdvöskéje volt a címszereplője a Szegény lányt nem lehet elvenni című háromfelvonásosának, amelyben – talán mondani sem kell – a happy end látványosan cáfolta meg a címbeli állítást.

A bestsellerszerzőt a Magyarországon 1931-ben debütáló hangosfilm is azonnal magához szippantotta. A bemutatásakor átütő sikert arató filmklasszisnak, a Hyppolit, a lakájnak ugyanis szintén Zágon volt az ötletadó írója (a Hacsek és Sajó-jelenetek szülőapja, Nóti Károly „csak” a forgatókönyvet jegyezte).

Ilyen előzmények után jelent meg a szak- és bulvárlapnak egyaránt nevezhető Színházi Életben 1932 késő őszén egy „kihallgatott” beszélgetés, amely a „mélytüzű fekete démon”, Titkos Ilona és a sikeres író között zajlott a színésznő – a fénykép alapján akár vetkőzőnek is nevezhető – öltözőjében.

A cikk voltaképp háromszoros marketing volt. Először is kiderült belőle, hogy a Magyar Színházban fergeteges siker Zágon új vígjátéka, a Dzsimbi, melyben a címszerepet a majdnem Éva-kosztümös Titkos játssza. Az öltözőbe látogató Zágon neki újságolja el, hogy a darabot „filmre akarja lekötni az amerikai Metro-Goldwyn-Mayer”, s hogy ez lenne a harmadik hangos filmje.

Így terelődik a szó a „másodikra”, vagyis a Berlinben éppen megfilmesített, s hamarosan Budapesten is látható Szegény lányt nem lehet elvenni-re. S mintha csak egy kósza ötlet lenne, Zágon megjegyzi: a Radius moziban tartandó premiert azzal teszi még emlékezetesebbé, hogy férjhez ad egy szegény lányt, vagyis teljes lakberendezéssel és kelengyével ajándékoz meg egy „arra érdemest”.

Bunda méretre szabva

Álmodozók, tessék hát pályázni – szólította fel a lap az olvasóit –, hisz mindenki „igényjogosult”, aki megfelel az egyetlen feltételnek, a szegény lányságnak. A „legfeljebb tíz nyomtatott sorba” sűrített életkörülményeket pedig „előkelő irodalmi és társadalmi személyekből összeállított zsűri” bírálja majd el. Az esküvőre a film bemutatójának napján kerül sor, a menyasszony egyik tanúja Zágon, a másik pedig a filmben a vőlegényt alakító hősszerelmes ikon, Wolf Albach Retty lesz. (Nem lett, ellenben évekkel később leginkább Romy Schneider apjaként emlegették.)

A megcélzott olvasók – akik hétről hétre leperkálták az álomvilágba való 60 filléres belépőt, vagyis megvették a luxus-, illetve a luxuspótló cikkek hirdetéseivel teli Színházi Életet – nemcsak hozzászokhattak az efféle csalikhoz, már-már el is várták azokat, s titokban reménykedtek, hogy egyszer talán az ő álmaik beteljesülésére is sor kerülhet.

Hangosan, persze sokadik csalódásuk tapasztalatával, inkább azt hangoztatták, hogy umbulda úgyis az egész. „Rég el van már döntve, ki lesz a nyertes” – morgolódott magában a képes hetilap ominózus felhívását megpillantva a későbbi „befutó” kisasszony is.

A végül kelengyét és lakásbútort – s nem mellesleg mennyasszonyi ruhát is – elnyerő 22 esztendős, kereskedelmi iskolát végzett, németül és franciául is beszélő, s a háztartást betegeskedő édesanyjától átvevő budapesti S. Erzsike nem mondható, hogy túlontúl figyelemreméltó szöveggel pályázott volna az utolsó utáni pillanatban: „Vannak csodák, ismételgetem magamban (…) s bár semmi olyan érvet nem tudok felhozni, ami pályázótársaim közül kiemelne, mégis remélem, hogy a mélyen tisztelt bírálóbizottság nekem fogja juttatni a kitűzött díjat”.

„Álmomban sem gondoltam volna arra, hogy ezúttal a »bunda« rám van szabva” – vallotta meg sok évvel később „Székely Erzsike” a lányának és fiának írt visszaemlékezésében. Volt ugyanis egy „csoda”, nevezetesen az, hogy a szegénylány-verseny győztesének nővére az amerikai filmkonszern budapesti leányvállalatánál állt alkalmazásban, mi több a propagandaosztályon dolgozott. Így közelről látta a rögtönzött reklámötlet kivitelezése körüli kapkodást. Azt például, hogy a pályázatok csak zúdulnak, ám a tekintélyes zsűrinek nyoma sincs, az esküvői toalettet felajánló divatszalon viszont naponta telefonál, elvégre a méretre készülő esküvői ruha varrásakor nélkülözhetetlen a menyasszony.

Alighanem az idő szorítása is közrejátszott abban, hogy az egyébiránt roppant bátortalan nővér vett egy mély lélegzetet, s azzal a vakmerő kérdéssel fordult a főnökéhez: „Igazgató úr, kérem, nem lehetne az a szegény kislány az én húgom?” A beszélgetés rövid volt, ám annál hatékonyabb. A főnök, Guttmann Károly miután alaposan kikérdezte beosztottját, s megbizonyosodott róla, hogy az ajánlott leányzó a szegénységi feltételeknek megfelel, nem „trampli”, sőt fotogénnek mondható, a bemutató előtt tíz nappal rábólintott erre a megoldásra.

A továbbiak a már említett (a családi archívumban eddig féltve őrzött) magánkrónikából rekonstruálhatóak. „Mi lesz, ha kiderül az egész, még bajba kerülünk” – aggályoskodott például a kijelölt főszereplő, akinek idézett „pályázatát” is a nővére vetette papírra. A história a vőlegénynek, Török Tibornak sem igen tetszett, csak hát a jegyesség már a harmadik évébe lépett, s ha elektroműszerészi állásából nem bocsátották is el, a gazdasági válságra hivatkozva éppen csökkentették a fizetését. Így aztán „mindenki beadta a derekát”.

Az idő előtt főhadnagyként nyugdíjazott papa maradék kapcsolatait latba vetve beszerezte a házasságkötéshez szükséges iratokat, s még soron kívüli időpontokat is kialkudott a polgári és a templomi esküvőhöz. Az állástalan menyasszony, aki bedolgozó varrónőként jutott csak némi keresethez, éjszaka dolgozott, hogy aztán délelőttönként modellt állhasson a ruhaszalonban. A férjjelölt pedig csak az utolsó utáni pillanatban mert rendkívüli szabadságot kérni.

„Már holnaptól? Talán nem tudta, hogy nősül, vagy olyan sürgős?” – viccelődött cinkosan kacsintva a fogaskerekű vasút főmérnök-főnöke, de a vőlegény ezúttal szó nélkül nyelte le a tréfát. S mert nem vágott sértődötten vissza azzal, hogy arája jogosan viseli majd az esküvőn az érintetlenségét jelképező mirtuszkoszorút, megkapta a kért szabadnapokat.

Átkeresztelő

És akkor beütött a mennykő. A bemutató előtt két nappal, amikor a film írója megtudta, kinek is lenne az esküvői tanúja, kit is kellene megajándékoznia, hirtelenjében észbe kapott. Fejét vakargatva közölte Guttmannal: bármennyire is szeretné, mégsem pártfogolhat egy „ilyen” – értsd: zsidó – párt, merthogy az „állásával játszik”.

Zágon Istvánt nehezen lehetne antiszemitának nevezni, egyetlen írásának egyetlen sora sem utal erre. Az viszont tény, hogy az 1930-as években főállásban „a magyar faj elszunnyadt lelkét” napról napra felrázni szándékozó konzervatív keresztény-nemzeti lap, a Nemzeti Újság főmunkatársaként kereste kenyerét. S mint politikai széljárásra érzékeny alkotó úgy ítélte meg, hogy a „zsidófaló” Gömbös Gyula miniszterelnökké való kinevezése utáni hetekben nem tanácsos kitennie sem magát, sem új filmjét bármifajta támadásnak.

Mivel a filmpremierig már csak két nap volt hátra, Guttmann úr a menyasszonyt küldte küldöttségbe Zágonhoz, hogy ő puhítsa meg az „egyébként ritka rendes pasast”, akinek biztos lesz majd valami áthidaló ötlete. Kiindulásként, biztos, ami biztos, rögvest átvállalta a házassági tanúskodást. Miután az író megismerkedett a győztessel, s arról is megbizonyosodott (ahogy azt évtizedekkel később elmondta), hogy feltételezésével ellentétben nem egy filmguru megunt babájának végkielégítéséhez asszisztált, zakatolni kezdett az agya, s kitalálta a „kompromisszumos megoldást”.

Megmaradt hozományadományozó pártfogónak, viszont az eredeti tervek szerinti médiafelhajtást jócskán lealkudta. Megfúrta például, hogy a férjhez adott szegény lány fényképe a Színházi Élet címlapjára kerüljön, a hat-nyolc oldalra tervezett képes riportot két oldalasra szűkítette, a korabeli filmhíradótól kialkudott kétperces mozgóképes esküvői tudósítást pedig 15 másodpercesre zsugoríttatta.

A legfurmányosabb ötlete azonban az volt, hogy a menyasszonyt átkeresztelte. Így lett Stern Erzsébetből a sajtótudósításokban és a filmhíradóban néhány napra – míg fel nem vette a Török Tiborné nevet – Székely Erzsike. Ezen a tősgyökeres magyar néven került be a lapok hasábjaira, mi több, még a Filmhíradóba is. Miután december 2-án délelőtt a VII. kerületi elöljáróságon megköttetett a polgári házasság (tanúk: Gutmann Károly és a Színházi Életet képviselő író, Farkas Imre), az ifjú pár este hétkor a filmpremier közönségének tapsorkánja közepette vonult be a Nagymező utcai Radius Filmpalotába.

A ma Thália Színházként működő épület fényárban úszó színpadáról a férj és a feleség szót nem kapó statisztaként koccintással köszönte meg a főnyereményt. Pezsgőspoharaikat sűrűn emelgették a páholyok felé, ahol a libériás inasok tokaji borral kínálták a tehetősebb és befolyásosabb meghívottakat. A földszinten helyet foglalók tombolajegyüket szorongatva reménykedtek abban, hogy ők lesznek azok a szerencsések, akik bejuthatnak az éjféli díszvacsorára.

Aztán elsötétült a terem, és vetíteni kezdték a Wilhelm Thiele rendezte filmet, melynek címszereplője Renate Müller volt (akire az utókor legfeljebb csak mint Hitler egyik morfinista szeretőjére emlékszik). Merthogy a pesti színházakban hatalmas sikerrel játszott Szegény lány… filmadaptációja nem mondhatni, hogy komoly nyomott hagyott volna a filmtörténetben. Már a kortárs kritikusok sem igen tartották említésre méltónak, a mozilátogatók érdektelensége miatt pedig néhány héttel később már a Radius is levette a műsoráról.

Amikor a vetítés megkezdődött, a néhány órás házaspár holt fáradtan visszavonult pihenni, erőt gyűjteni, mert hátra volt még ugyanis a menyegzői vacsora, amely éjfélkor kezdődött a New York Kávéházban, ahol a színházi lap fotóriportere mégiscsak lencsevégre kapta a Szegény lányt nem lehet elvenni film címét „elevenen cáfoló két boldog embert” és pártfogójukat, Zágon Istvánt.

A polgári esküvő és a filmes hacacáré után két nappal Stern Erzsébet és Török Tibor a Dohány utcai zsinagóga „araszobájában” szűk családi körben esküdött örök hűséget egymásnak.

Epilógus

E filmszüzsének is beillő történetben már jelen lévő baljós előjelek az évek folyamán tovább sűrűsödtek. A film reklámarcai (és 1942-ben született leányuk) osztoztak a magyarországi zsidósorsban.

A megpróbáltatásokat azonban – a férj munkaszolgálatosként, a feleség és a kislányuk a pesti gettó védett házának lakójaként, illetve a svéd embermentő diplomata, Raoul Wallenberg határozott Duna-parti közbelépésének köszönhetően – túlélték.

Házasságkötésük 40. évfordulóján pedig felkeresték az akkortájt „kávéházi íróként” félretolt, krokik és humoreszkek írásából élő Zágon Istvánt.

Az emlékidézés során sok mindenről esett szó, az egykori pályázatnyertesek számára például csak akkor derült ki az, hogy a konzervatív keresztény-nemzeti lap valamikori munkatársa maga is asszimiláns volt, s az 1940-es években már rá is vonatkoztak a zsidótörvények. A Török házaspár egyetlen dolgot nem mert bevallani az idős mesternek: azt, hogy a nekik szerencsét hozó filmet soha nem látták.