Alig hagyta el életében Angliát a brit gyarmatosítás főideológusa

Kannibalizmus, fosztogatás, éhínség, gyilkosság – mind előfordul abban a Tudor-kori beszámolóban, amely Anglia addigi tengerentúli kalandjait foglalta össze – és amelynek szerzője szinte el sem hagyta az országot életében.

Hősök történetei

Sir Humphrey Gilbertet hősként tisztelték – nem annyira élete, mint inkább halála miatt. 1583 júniusában a felfedező – aki egyébként a szintén nagynevű Walter Raleigh féltestvére volt – öt hajóból álló flottát vezetett az angliai Plymouthból Észak-Amerikába feltérképezés és gyarmati települések létrehozása céljából, az I. Erzsébet királynő által még 1578-ban kiadott kiváltságlevél jogán. Sajnálatos módon ez volt élete utolsó kalandja, mivel szeptember 9-én a tengerbe veszett, amikor hajója, a Squirrel elsüllyedt az Újfundlandról hazafelé vezető úton.

A Golden Hind nevű hajó kapitánya, Edward Hayes szemtanúja volt az esetnek. Beszámolója szerint amikor a flotta viharba keveredett az Azori-szigetek közelében, Gilbert nem volt hajlandó átszállni az apró Squirrelről a jóval nagyobb és biztonságosabb Golden Hindra. Amikor utoljára látta Gilbertet, az éppen egy könyvet – vagy Morus Tamás Utópiáját, vagy Cicero Tusculumi beszélgetéseit – olvasott hajója fedélzetén. Hayes szerint utolsó szavai ezek voltak: „Ugyanolyan közel vagyunk a mennyországhoz a tengeren, mint a szárazföldön.”

Hayes beszámolója meglehetősen emlékezetes, és igen nagy hatással volt a közvéleményre Angliában, utolsó szavai pedig szállóigévé váltak. Évszázadokkal halála után, a 19. és 20. században is számos író dicsérte Gilbertet keresztény erényességéért és birodalomépítő tevékenységéért. Könnyen lehet azonban, hogy a Hayes-féle beszámoló nem sokkal az eset után örökre elveszett volna, ha nem jelent volna meg a történelem egyik legfontosabbnak bizonyult útikönyvében, Az angol nemzet főbb navigációi, utazásai, közlekedései és felfedezései (The Principal Navigations, Voyages, Traffiques and Discoveries of the English Nation), ismertebb nevén csak Utazások (Voyages) című műben, amelyet egy Richard Hakluyt nevű ember adott ki 1598 és 1600 között.

Hakluyt neve keveseknek csenghet ismerősen, különösen napjainkban, de a Brit Birodalom fénykorában az általa leírt, vakmerőségről és helytállásról szóló beszámolókat – köztük Gilbert halálának történetét is – a viktoriánus birodalomépítő szellem történelmi előfutárjainak tekintették, és csodálattal olvasták őket. Akkora rajongás övezte művét, hogy 1846-ban létrehozták tiszteletére a Hakluyt Társaságot, amely a mai napig kereskedők, felfedezők és kalandorok útibeszámolóinak szerkesztésével és kiadásával foglalkozik.

A legjobban viszont talán J.A. Froude történész foglalta össze Hakluyt 19. századi kultuszát a The Westminster Review című lapban 1852-ben megjelent cikkében: ő „a mai angol nemzet prózai eposzának” nevezte az Utazásokat.

Ki volt tehát ez az ember, aki utazások és földrajzi felfedezések százait gyűjtötte össze valóban epikus terjedelmű művében? A gyakran ifjabb Hakluytnek nevezett író – akit így különböztet meg az utókor idősebb rokonától, a jogász Richard Hakluyttől – 1552-ben vagy 1553-ban született Hertfordshire megyében. Apja, ugyancsak Richard, a londoni szűcsök hagyományos céhének tagja volt, azonban mindössze öt évvel fia születése után elhunyt. Felesége, Margery nem sokkal később követte, így az ifjabb Richard Hakluyt és testvérei árvák maradtak – gondozásukat a fent említett jogász rokon vette át.

Nevelője kapcsolatai révén az ifjabb Hakluyt a neves Westminster Schoolban tanulhatott, uralkodói ösztöndíjjal, 1570-ben pedig az Oxfordi Egyetem talán legnevesebb házába, a Christ Church-be nyert felvételt. Pappá szentelése után 1583 és 1588 között Sir Edward Stafford, az akkori franciaországi nagykövet titkára és személyes lelkésze volt egyben. Ezt követően több egyéb egyházi pozíció után a westminsteri apátság kanonokja lett, e tisztséget 1602-től 1616-os haláláig betöltötte. Jó kapcsolatokat alakított ki élete során, mivel Staffordon kívül szolgált személyes lelkészként Sir Robert Cecil, Salisbury első grófja mellett is, aki I. Erzsébet és utódja, I. (VI.) Jakab külügyminisztere volt.

Hakluyt érdeklődése az utazás és a földrajzi felfedezések iránt ifjúkorából eredt. Az Utazások előszójában elmeséli, hogy amikor már rokona gyámsága alatt élt, annak otthonában „asztalán találtam nyitva bizonyos kozmográfiai könyveket, egy egyetemes térképpel”. Az idősebb Hakluyt „elkezdte okítani tudatlanságomat”, és megmutatta neki a térképen a legújabb földrajzi felfedezéseket, illetve a világ minden tájáról származó értékes árukat és a velük való kereskedelem útvonalait és működését.

A két Hakluyt ezután az új földrajz és a keresztény hit közötti kapcsolatot beszélték át, és a 107. zsoltárt olvasták a Bibliából (ennek 23-25. versszakai így szólnak: „A kik hajókon tengerre szállnak, és a nagy vizeken kalmárkodnak, / Azok látták az Úrnak dolgait, és az ő csodáit a mélységben. / Szólott ugyanis és szélvészt támaszta, a mely felduzzasztá a habokat.”)

„Oly mély hatást gyakorolt rám” – írta az ifjabb Hakluyt, „hogy állandóan megfogadtam (…) hogy Isten segedelmével e tudást és az efféle irodalmat fogom keresni.”

Ebben a találkozásban lettek tehát elhintve Hakluyt életművének magvai: a világ földrajzával és kereskedelmi lehetőségeivel kapcsolatos gyakorlati információk terjesztése, szigorúan az angol protestantizmus keretei között.

A Stafford követ háza népének részeként Párizsba tett látogatáson kívül azonban Hakluyt maga sosem utazott külföldre, bár 1584-ben egy levélben arról írt Sir Francis Walsingham külügyminiszternek, hogy Gilbert kiváltságlevele alatt maga is készen áll Amerikába utazni annak feltérképezése végett. 20 évvel később aztán, 1606-ban jogot kapott arra, hogy a jamestowni kolónia lelkésze legyen, azonban végül mást küldött oda maga helyett.

Így aztán saját tapasztalatok helyett Hakluyt szemtanúk széles tömegétől, valamint kéziratok és nyomtatványok sokaságából gyűjtötte össze a műveit kitöltő információkat. Sokak számára lehetett ekkoriban ismerős látvány az alakja London és Bristol kikötőiben, ahol személyesen beszélgetett el a világ minden tájáról hazatérő utazókkal és kereskedőkkel.

Voltak azonban egyéb forrásai is: az európai kontinensen például levelezőpartnerek valóságos hálózata állt rendelkezésére, köztük a neves földrajztudós Emanuel van Meteren, a ma is legelterjedtebb világtérképek alapjait lefektető Gerard Mercator, André Thevet francia udvari kozmográfus, illetve a kor egyik leghíresebb kereskedője és utazója, Étienne Bellenger.

Hakluyt emellett emellett a tehetős Lord Lumley hatalmas londoni könyvtárához is hozzáférést szerzett, és maga is szinte művészetté emelte az antik kéziratok felkutatását, és szorgosan készítette róluk saját másolatait. Ahogy van Meteren írta róla: „Ő a legügyesebb kutató, akit valaha ismertem.”

Gyarmati terjeszkedés

Az Utazások megírása előtt Hakluyt két ugyancsak jelentős, ám lényegesen szerényebb terjedelmű művel is gazdagította az angol felfedezések historiográfiáját. Az első, az 1582-ben publikált Amerika felfedezését érintő sokféle utazások (Divers Voyages Touching the Discoverie of America) olyan útleírások gyűjteménye volt, amelyek az Újvilág angol gyarmatosításának legitim igényét támasztották alá.

A második az 1584-ben megjelent Részletes diskurzus a számos szükségletről és sokféle javakról, amelyek Anglia számára teremhetnek a nemrégiben megkísérelt nyugati felfedezésekkel (A Particuler Discourse Concerninge the Greate Necessitie and Manifolde Commodyties That are Like to Growe to this Realme of England by the Westerne Discoveries Lately Attempted) című írás volt, amelyet az utókor népszerű nevén „A nyugati ültetés diskurzusa” néven ismer. Ebben Hakluyt az erőszakos területfoglalás mellett áll ki, szembe menve a spanyol területi igénybejelentésekkel – ezek alapjai ugyanis pápai bullák voltak, amelyeket a protestáns angolok nem tekintettek magukra nézve érvényesnek.

1584 őszén Hakluyt utóbbi múve egy példányát I. Erzsébet királynőnek is átnyújtotta. Sajnálatos módon nem maradt fenn leírás arról, mit szólt hozzá az uralkodónő, azonban mivel az angol–spanyol kapcsolatok rég nem látott mélyponton voltak ekkor, talán nem meglepő, hogy Erzsébet nem követte Hakluyt tanácsát, és nem kezdett azonnali katonai konfrontációba az ibériai nagyhatalommal az amerikai kontinensen.

Hakluyt fő műve, az Utazások azonban maradandó hatásúnak bizonyult az angol, majd brit terjeszkedés szempontjából. Nem csupán számba vette a brit terjeszkedési szándékok és kereskedelmi érdeklődés szinte minden területét – az orosz földektől az Újvilágig, Afrikától a Közel-Keletig, valamint Indiától Kínáig és Japánig –, de a lehető legfrissebb információkkal is szolgált e tájakról, ami megkönnyítette a gyarmatosítás és hódítás megtervezését.

Bármilyen mérce szerint is rendkívül nagyméretű könyvről van szó. Az 1589-es kiadás, amely egyetlen kötetben közölte a mintegy 700 000 szavas írást, három nagy részre volt osztva, míg a bővített 1598–1600-as kiadás pedig már 1,75 millió szóval volt ugyancsak három részre osztva, azonban ezek már három különálló kötetet alkottak.

Az első kiadás az angol felfedezők keletre és nyugatra, valamint „Amerika széles és új világának minden sarkába” tartó utazásait írja le, valamint Francis Drake 1588 és 1580 között véghez vitt világkörüli útját, illetve Thomas Cavendish akkor nemrég végződött, 1586 és 1588 közötti hasonló hajóútját.

A második kiadás már egészen máshogy osztja fel a nagymértékben kibővített anyagot: az első kötet 39 északi utazás, míg a második 64 keleti és délkeleti utazás beszámolóit tartalmazza. A harmadik, legnagyobb terjedelmű kötet pedig csaknem 200 leírást tartalmaz a világ különféle tájaira tett utazásokról, és ezek egyéb vonatkozó dokumentumait is, például naplókat.

Méretük – és ebből kifolyólag borsos áruk – ellenére mind az első, mind a második kiadásnak számos példánya maradt fenn, ami azt jelenti, hogy még ennél is több került egykor kinyomtatásra és eladásra. Hakluyt Utazásainak elterjedtségét bizonyítják a korabeli irodalomban gyakran előforduló, e műre való hivatkozások és utalások is.

Hakluyt legutóbbi életrajzírója, Peter Mancall szerint „példányai állandó kellékké váltak a messzi helyekre tartó hajók fedélzetén”, azaz útikalauzként, illetve kézikönyvként is alkalmazták – ugyancsak mérete dacára.

A jövő kereskedelme

Az Utazások egyúttal kulcsfontosságú politikai és ideológiai kinyilatkoztatás is: az angolok (és más britek) által megtett merész utak taglalásával valósággal megteremtette a hagyományát annak, hogy a szigetország lakói hajósok és felfedezők népeként tekintsenek magukra.

Hakluyt a különös tehetségével beszerzett régi kéziratai segítségével igyekezett minél távolabbra visszamenni az időben e hagyomány alátámasztásához. Az első, egykötetes kiadás harmadik, „amerikai” szakaszát Madoc nevű walesi herceg legendájával kezdte: az Erzsébet-korban felkapottá vált történet szerint 1170-ben az akkoriban még független Wales királyának egyik fia egy csoport telepessel egy gazdag nyugati földön telepedett le, az óceánon túl. Ezzel a Brit-szigetek egyik népét 300 évvel Kolumbusz 1492-es útja előtt elhelyezte az Újvilágban. (Madoc herceg és története minden bizonnyal teljes egészében fikció, azonban a legenda elterjedtsége miatt még a 19. században is komoly tudósok keresték leszármazottait, a „walesi indiánokat” szerte a kontinensen).

Az elsőként való felfedezés jogán Hakluyt is az eddigre már Waleset is birtokló angol korona igényét tekintette jogosnak a spanyolokéval szémben.

A 15. és 16. századok fordulóján ugyanis Anglia még messze nem számított világhatalomnak. Erzsébet 1558-as trónra lépésekor az ország semmiféle külbirtokkal nem rendelkezett – az európai kontinensen fekvő utolsó angol hídfőt, Calais-t éppen katolikus nővére, Mária uralkodása alatt vesztette el megalázó módon.

A „szűz királynő” 1603-as halála idején sem járt sokkal előrébb a folyamat: az 1580-as években létrejött, majd máig rejtélyes okokból el is tűnt egy angol település a mai Észak-Karolina amerikai állam területén, Roanoke szigetén. A következő kolóniát már I. Jakab idején, 1607-ben alapították a mai Virginiában – ez lett Jamestown. Emellett Anglia egy sor hadjárattal, valamint betelepítésekkel próbálta erősebben uralma alá vonni Írországot az 1550-es évektől, több-kevesebb sikerrel.

Volt azonban, ami tényleg változott Erzsébet uralma alatt: megjelent a gyarmatosítást pártoló propaganda és a köré épülő közbeszéd, nem kis részben Hakluytnek köszönhetően. Egyre több ember felfogásában kristályosodott ki az a gondolat, hogy a világ országai közül a protestáns Angliának van a leginkább joga egy tengereken átívelő birodalmat létrehozni.

Az Utazások második kiadásának megjelenése után Hakluyt továbbra is aktív maradt a földrajzi felfedezésekkel és terjeszkedéssel kapcsolatos irodalomban. Lefordította a neves holland jogtudós, Hugo Grotius Mare Liberum című művét, amelyben a tengerek szabadságáról értekezett, továbbá munkálkodott a frankfurti fordító, Gotthard Althus latin-maláj párbeszédszótárának lefordításán is. Utóbbival már nyíltan a korabeli Délkelet-Ázsiában folyó portugál és holland kereskedelmi és gyarmatosító tevékenységgel kívánt versenyezni.

Hakluyt emellett szerepel egy 1606-os névsorban, amelyben I. Jakab király földekhez való jogot adományozott a következő évben létrehozandó virginiai gyarmaton.

Legfontosabb hozzájárulása a kora újkori brit felfedezésekhez és gyarmatosításhoz azonban az a rengeteg tanács és tapasztalat volt, amellyel kiadványai ellátták az utazók, felfedezők, kereskedők és katonák későbbi nemzedékeit a világ népeivel és országaival kapcsolatban. Előrelátó módon nyitva hagyta műveiben a fel nem fedezett útvonalak kérdését a világ körül, így például az északi átjáró létét is sejtette. Eszmei utódait arra biztatta, hogy minél több külföldi szöveget fordítsanak le angolra, segítve a további megértését a világ működésének.

1616-os halála után Hakluytet a westminsteri apátság Poets’ Corner (Költők sarka) nevű részén temették el, azonban az idők során eltűnt a végső nyughelyét jelölő kő. Örök emléket állít azonban neki szó szerint és átvitt értelemben is monumentális műve, amely a szövegekben és a fizikai térben is az angol nyelvet, illetve az angolokat helyezte a világ felfedezésének élvonalába.