Afrikai hercegeknek maszkírozva alázták meg a brit haditengerészetet Virginia Woolf és társai

2017. szeptember 5. 08:29

Ha 1910. február 7-én valaki nagyon sietett is a londoni Paddington Stationön, hogy elérje a vonatcsatlakozását, alighanem egy pillanatra megállt egy, a Weymouthba tartó vonat felé közeledő különös csoport láttán. Négy buja szakállú, mintás turbánt, arany láncokat és extravagáns brokátruhát viselő, jól láthatóan külföldi férfit két – feltehetően tolmácsként alkalmazott – brit úriember kísért. Egyikük egy 195 centi magas, hosszú kabátot és keménykalapot viselő férfi volt, aki, mint később saját maga fogalmazott, úgy nézett ki, mint egy ágrólszakadt keresekedelmi utazó.

Korábban

Festettarcú abesszínek

Ám semmi sem az volt, mint aminek elsőre látszott. A „külföldiek” arca feketére volt festve (a színházakban ekkoriban bevett gyakorlatnak számított, hogy a feketék szerepeit festett arcú fehérek játszották el), szakálluk pedig feltehetően vigyoruk leplezésére szolgált. A csoport tagjai akkoriban még javarészt ismeretlenek voltak, később azonban néhányan koruk leghíresebb művészei és gondolkodói közé tartoztak. Köztük volt a festő Duncan Grant mellett a 20. századi brit irodalom egyik legnagyobb alakja, Virgina Woolf, valamint testvére, Adrian Stephen is, akik később mindannyian a Bloomsbury-kör nevű értelmiségi csoport tagjaként is ismertté váltak.

Vezetőjük, Horace de Vere Cole és társai korábban már kiviteleztek egy hasonló tréfát a Cambridge-i Egyetemen, amikor Zanzibár szultánja, valamint kísérete tagjainak adták ki magukat. Ezúttal azonban jóval többről volt szó: rávették ugyanis a brit királyi haditengerészet tisztjeit, hogy elvigyék őket, mint abesszín hercegeket egy különleges hajóbejárásra a HMS Dreadnought nevű zászlóshajón.

A Dreadnought-átverést alaposan tanulmányozó Dannell Jones szerint ezekben az években hágott tetőpontjára a britek és a németek közötti tengeri versengés. A négy évvel az incidens előtt szolgálatba lépő csatahajó megjelenése pillanatában minden korábbi hajót elavulttá tett, és a brit tengeri fölény szimbóluma lett. A hajó a brit haditengerészet Achilles-ina, a tréfamesterek tökéletes célpontja volt.

1910. február 7-én elérkezett a nagy nap. Hideg, esős idő volt, a „külföldi delegáció” brit segítői sietve kísérték az „abesszíneket” a dél-angliai Weymouthba. Vigyázni kellett, nehogy lekopjon az arcukról a festék, mint ahogy a többi kiegészítő sem a legjobb minőségű anyagokból készült.

Horace de Vere Cole – magát Herbert Cholmondeley-nek, a külügyminisztérium valójában nemlétező tisztviselőjének, a delegáció egyik segítőjének kiadva – már korábban, távíratban értesítette a haditengerészetet az abesszín delegáció terveiről. Adrian Stephen későbbi beszámolójában leírta, hogy azt gondolta, könnyen elképzelhető, hogy a haditengerészetnél teljesen figyelmen fogják hagyni a küldöttség érkezését, ehhez képest azonban a weymouth-i állomáson egy talpig egyenruhában feszítő tiszt várta őket. Ekkoriban a brit társadalomban komoly előítéletek voltak a színes bőrű emberekkel szemben, ezt azonban félre tudták tenni, ha magas rangú színes bőrűekről volt szó.

következő oldal 1 / 2