A túl jól sikerült szélhámosság – így „árasztotta el” San Diego városát egy esőcsináló

Charles Mallory Hatfield 1875-ben született egy Kansas állambeli kisvárosban, majd családjával az 1880-as években Kaliforniába költözött. Miután felnőtt egy helyi varrógépgyár eladójaként kezdett dolgozni, szabadidejét pedig általában olvasással töltötte. Így találkozott a „tudományos esőcsinálás” gondolatával is, amely terület – bár napjainkban már valóban léteznek eredményes módszerek a csapadékmennyiség befolyásolására – a 20. század elején még igencsak gyerekcipőben járt.

Hatfield mindazonáltal jó üzletemberként felismerte a kínálkozó piaci igényt, és a korszellemnek megfelelő tudományos köntösbe bújtatta az esőcsinálás folyamatát. Módszere lényegében abból állt, hogy 23 különböző kémiai vegyületet összekevert, majd azokat egy erre a célra felépített kéményen keresztül a levegőbe párologtatta. Állítása szerint a légkörbe küldött anyagok egymással és a „fenti” elemekkel reakcióba lépve felduzzasztják az esőfelhőket, ezzel megnövelve a várható csapadékmennyiséget. Ennek megfelelően következetesen elutasította, hogy „esőcsinálónak” nevezzék – valószínűleg, hogy elkerülje a kifejezés misztikus jelentéstartalmát – és magára csak mint „csapadékgyorsítóra” hivatkozott.

Hatfield 1902-ben indított különös vállalkozása csak lassan indult be, ezért egy nagyon ígéretes üzleti modellel állt elő: a fizetségre csak azt követően tartott igényt, ha a vállalt csapadékot valóban sikerült szállítani. 1904-től aztán egyre gyarapodni kezdett a vásárlóréteg, amelynek tagjai elsősorban a helyi farmerek közül kerültek ki. A földművesek örömmel fizették ki a Hatfield által felszámított 50 dollárt a hőn óhajtott esőzésért, így az üzlet rohamos növekedésnek indult. A csapadékgyorsító rövidesen már tarifát is emelhetett és 1905-ben már minden hüvely lehullott eső után 1000 dollárt számlázott ki az elégedett vásárlóknak.

Hatfield az 1910-es már befutott és ismert esőcsinálónak számított az Egyesült Államok nyugati részén, így amikor San Diego városát 1915-ben hatalmas szárazság sújtotta, a városi képviselőtestület ülésén felmerült az ötlet, hogy vegyék igénybe Hatfield szolgáltatását. Bár volt városatya, aki kitartóan tiltakozott az „ostobaságnak” nevezett gondolattal szemben, végül elfogadták a javaslatot.

Hatfield természetesen azonnal lelkesedett az ötletért és megegyezést is kötött az önkormányzattal arról, hogy 10 ezer dollárért cserébe megtölti a város kiürült víztározóit. Hatfield és öccse, Paul hamarosan fel is húzták csapadékgyorsító kéményüket a város határában és nekiláttak a felhőduzzasztásnak.

A kitartó pöfékelés pedig kétségtelenül meg is hozta az eredményt – igaz, finoman szólva is vitatott, hogy ebben a kitartás vagy a pöfékelés játszotta a kulcsszerepet. Ami bizonyos, hogy 1916. január 5-én a régen várt eső végül lezúdult San Diegóra. Sőt, nemhogy lezúdult, de úgy látszott, hogy egy az egyben bepótolja az előző hónapokban elmaradt csapadékot. Az eső a következő egy hónapban szinte szakadatlanul esett, így a kiszáradt folyók és víztározók előbb lassan újra megteltek, majd kiléptek a medrükből és átfolytak a gátakon elárasztva a várost és környékét. Az egyre súlyosbodó árvíz hidakat tett tönkre, elszakította a kábeleket, farmokat és otthonokat tett tönkre. Az igazi katasztrófa január 27-én következett be, amikor az egyik víztározó gátja átszakadt és a lezúduló víz mintegy 20 ember életét követelte.

A kezdetben hősként ünnepelt Hatfield fokozatosan a megtestesült gonosszá avanzsált a városlakók szemében, így az esőcsináló jobbnak látta, ha inkább kereket old, mielőtt meglincselnék őt. Később ugyan visszatért, hogy követelje a megállapodás szerint neki járó 10 ezer dollárt, de az önkormányzat erre csak abban az esetben lett volna hajlandó, ha Hatfield vállalja a felelősséget az árvíz által okozott károkért. Ez persze már nem volt olyan kecsegtető ajánlat, így Hatfield inkább lemondott a fizetségről.

A csapadékgyorsító vállalkozás egyébként túlélte a San Diegóban történteket és Hatfield még másfél évtizeden keresztül járta a vidéket nem mindennapi szolgáltatásával. Végül az 1929-ben kezdődött nagy gazdasági világválság tette be a kaput, aminek következtében eltűnt a fizetőképes kereslet is. Hatfield így kénytelen volt visszamenni a szövőgépgyárba, folytatni korábbi munkáját. Végül 1958-ban hunyt el, a csapadékgyorsító formula titkát pedig (amellyel állítása szerint több mint 500 alkalommal keltett sikeresen esőt) magával vitte a sírba.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

tél
Múlt-kor magazin 2010

• Magyar békefenntartók Kínában: haditengerészek a felkelők ellen
• Egy világrekorder magyar stewardess 27 ezer órája a levegőben
• Interjú Oborni Terézzel
• Paraszt Bruegel. Egy holland humanista élete
• Elhurcolva és elhurcolva. Lajos Iván próféciája 1939-ben
• A szovjetterror fehérorosz áldozatai, avagy a Kuropati erdő borzalmas titka
• Anyatejút. A szoptatás kultúrtörténete
• Csellóval a frontra. Egy kalocsai körorvos különleges kalandjai
• Prodam Guidó szenzációs akciója: az első repülés Budapest felett