A szamurájok számára a hadviselés is rituális cselekedetek sora volt

A szamurájok egy harcos kaszt voltak, amely a 12. századtól emelkedtek egyre fontosabb helyzetbe Japánban. Idővel a császári udvar „erős kezévé” váltak, akik lázadásokat vertek le és a császárt védték. Idővel hatalmuk akkorává vált, hogy átvették az irányítást az ország felett – a szolgálat látszatát fenntartva ők váltak a valódi uralkodókká, majd végül közülük is egyetlen család – a Tokugava-klán – szerezte meg a teljhatalmat, pusztán vallási okokból meghagyva névleges vezetőként a császárt. Azt a kérdést, hogy miként készültek fel a harcra, és hogyan vívták azt, már meglepően nehezebb megválaszolni.

A leghűségesebb harcosok

A császár szolgáit, akik idővel egy katonai fókuszú uralkodó osztállyá váltak, meglehetősen romantikus alakokként ismeri a köztudat. Kevés dolog ismert világuk összetett valóságáról. Mivel csupán maréknyi eredeti szamuráj írás érhető el, a harcosokat többnyire e hadi krónikákon és korai csatáikat leíró epikus meséken keresztül ismerjük. Ilyen például a 14. századi harcosok, Kuszunoki Maszasige és fivére, Maszaszue kettős öngyilkossága, amelyet a Minato-folyónál elszenvedett vereségük után követtek el. Amikor Maszasige megkérdezi testvérét, mi az utolsó kívánsága, Maszaszue azt válaszolja, megfogadta, hogy hétszer születik újjá Go-Daigo császár szolgálatában. Habár lebilincselő történet – és jól jellemzi a szamurájok császár iránti hűségét – keveset árul el a szamuráj hadviselés részleteiről.

A szamurájkor korai szakaszában, a 12-15. században a japán hadviselésre leginkább a mobil lovasíjász egységek voltak jellemzők, és a csaták nagy részét lóháton vívták. A nagy gyalogos alakzatok a kora újkor folyamán jelentek meg, majd a 16. század második felében a lőfegyverek is. Az 1600-as szekigaharai ütközetet követően – amelyet a Tokugava-klán Japán feletti hatalomátvétele kezdetének tart a történetírás – a hadviselést leginkább elvei miatt tanulmányozták. Ez már a béke korszaka volt, időről időre kisebb konfliktusokkal.

Ahhoz, hogy megismerjük részletesebben harceljárásaikat, szükséges beletekinteni a nagy kora újkori ütközetekben alkalmazott taktikákat rögzítő kéziratokba. Az itt következő leírás a kevés hozzáférhető dokumentum alapján készült.

Hadba hívás

A szamurájok általában azon a földön laktak, amelynek urai voltak. Itt ápolták családjuk katonai tudományait – a várépítés, lövészet, lovaglás, valamint a csillagászat és asztrológia egyfajta keveréke is ide tartozott –, amíg hadba nem szólították őket. Az ilyen parancs kézhezvételét követően zászlóikat és családi jelképeiket lobogtató szolgák kíséretében kilovagoltak váraikból, magukkal víve saját katonáikat (ahogy az európai nemesek bandériumaikat), lovászaikat és hadi szolgáikat.

A birtok elhagyásának külön szertartása volt, ennek része volt a „kilenc pohár ceremóniája”, amelynek során különféle ételeket fogyasztottak, mint például az ucsivabinak nevezett tengeri fülfélét. Szójátékokkal kívántak maguknak győzelmet és az ellenségnek vereséget. Miközben a harcosok elhagyták a várat, nem lehettek nők a látóterükben – a japán kultúrában a nők jin energiával bírnak, míg a férfiaknak a harchoz a férfias jangra volt szüksége. Ezért alakult ki az a szokás is, hogy a katonák mindig bal lábukkal lépnek először, mivel a bal oldal jelképezi a jangot. A kapukon rituálisan kántálva léptek át.

Páncélzat és felszerelés

A szamurájok páncélja összhangban kellett, hogy legyen a taoizmus öt elemével: a fával, a tűzzel, a földdel, a fémmel és a vízzel. A sisak típusa, a fűzők és a lemezek színe, a bambusz zászlórúd, és még a szamuráj lovának színe is a „teremtő körforgással” kellett, hogy egybevágjon, szemben a pusztításéval. Egy olyan szín például, amely a vizet jelképezte, nem kerülhet egy tüzet jelképező szín mellé, és így tovább. A szamurájok hite szerint aki megfelelően összhangba hozta ezeket az elemeket, a világegyetem építőköveit hívta maga mellé segítségül, és isteni oltalomban részesült a csatamezőn.

A szamurájok ágyékkötőiktől kezdve ruhájuk minden csomóját elöl kötötték meg, amikor háborúba indultak. A ruhákat így megkötni csak a holttesteken volt szokás – ezzel azt jelezték, felkészültek a túlvilágra való átlépésre. Az igazán buzgó szamuráj még páncélja fűzőit is elvághatta, miután felvette – a fűzőket így többé nem lehetett megkötni. „A halál páncéljával” azt jelezte, nem szándékozik élve visszatérni a csatából. A halálra készülve vittek magukkal a szamurájok egy olyan tegez nyilat is, amelyet nem használtak – legalábbis élve: nyilak a túlvilágra voltak hivatottak elkísérni a harcost.

A szamuráj kesztyűi „a pokol kesztyűi”, lábszárvédőinek térdet takaró részei pedig „a pokol koronája” nevet kapták. Sisakja karimájának kicsi, felhőszerű díszítései az emberek világa és a menny közti határ jelképezték, maga a sisak pedig tetején egy apró lyukkal rendelkezett, amelyen Hacsiman, a harcosokat segítő szellem volt hivatott bemenni. Mindent összevetve a szamurájok páncélja – megfelelően viselve – hitük szerint valódi gyűjtője volt a természetfeletti segítségnek.

A csapatok felkészítése

Az egybegyűlt szamuráj hadsereg útnak indulásához a legalkalmasabb napot a gunbaisának nevezett ezoterikus stratégák állapították meg – heves vita során, melyen mindegyikük saját családja számítási hagyományának helyességét bizonygatta. Miközben a seregen belül a különféle frakciók igyekeztek minél nagyobb hatalmat szerezni maguknak, lefektetésre kerültek a mindenki által betartandó szabályok – mint például a rablás vagy a nemi erőszak tilalma –, megállapították az aranyból vagy földekből álló jutalmakat, a „gyenge” szavakat pedig végig kerülték, kizárólag harcias nyelvezetet használva beszédükben.

A szamurájok az úthoz két oszlopba fejlődtek fel, amelyeknek 12 része volt – elöl mentek a felderítők és a zászlóhordozók, középen mentek a parancsnokok, és a jól védett ellátmányos részleg vonult hátul. A sereg mindig útba ejtett egy Hacsiman-szentélyt, ahol zászlót bontottak, és fogadalmakat kötöttek. Miután a csapatokat megáldották, a sereg továbbvonult saját területéről, a lándzsák és sisakok hordozói pedig uraikhoz közel maradtak, ahogy átléptek az ellenséges vidékre.

A szamurájok háborúban

Információgyűjtés

Erre a pontra a szamurájok által alkalmazott felderítők, azaz a nindzsák már az ellenséges területet bejárva elkészítették annak részletes térképeit, valamint meghozták az ellenséges parancsnokokról a legfontosabb információkat (címereiket, rokoni kapcsolataikat és kézjegyüket). Egyes nindzsák akár fel is kínálhatták szolgálataikat az ellenségnek zsoldosként, hogy belülről bomlasszák seregét, vagy propagandát, illetve félrevezető információt terjesszenek.

Menet közben a sereg abból a célból is küldött ki felderítőket, hogy megállapítsák a legjobb táborhelyeket – kiszámolva a sereg számára szükséges terület, vízellátás és kijáratok száma alapján, valamint figyelembe véve az időjárást és a hold állását, nehogy olyan helyet jelöljenek ki, amelyet dagály vagy árvíz eláraszthat. Mindeközben természetesen nyitva tartották a szemüket az ellenség hollétét illetően is.

Táborverés

Ily módon minden este olyan helyre érkezett a sereg, amely már körbe volt jelölve zászlókkal. Itt állították fel sörsátorhoz hasonlatos sátraikat, amelyeknek vízhatlanná tett papír teteje volt, valamint szétszedhető sátorfái. Szinte egy várost állítottak fel, ösvényekkel és tiltott területekkel, sáncokkal és árkokkal a bambuszból készült falon kívül. Amikor besötétedett, a tábort körberakták fáklyákkal, a sátrakban pedig a felakasztott kengyelekbe helyezett gyertyák nyújtottak világítást. A táboron kívül elhelyeztek továbbá hallgatózásban és szimatolásban képzett felderítőket, hogy a sötétben is figyeljenek az ellenség közeledésére, legyen az támadó vagy beszivárgó.

A harcmezőn

A két szamuráj sereg általában egymás hosszúra nyúlt kerülgetése után közelítette meg végül egymást. A szamurájoknak irányítás alatt kellett tartaniuk kíséretüket, miközben a csata előtti percekre jellemző „félelem hulláma” átcsapott felettük. Miután a csapatok megnyugodtak, alakzatba rendeződtek – elöl a gyalogosok és az íjászok, mögöttük a szamurájok lovon. A teendőket dobok és tengeri csigából készült kürtök segítségével jelezték a sereg számára, továbbá vizuális jelzésként zászlókat is alkalmaztak. A harcosok letették esküiket, melyekkel lemondtak feleségükről és háztartásukról, ha megfutamodnának, és megalakultak a háromfős „gyilkos csapatok”, amelyek egy-egy fontosabb ellenséges személyt vettek célba a csata során.

Az ütközetet az íjászok kezdték sortüzeikkel, miközben a gyalogosok védték őket. Parancsra az íjászok és gyalogosok sora középen szétvált, hogy a szamurájok előretörhessenek. A lovas harcosok között versengés folyt az „első lándzsa” tisztségéért, azaz hogy ki ér elsőként a küzdelembe. A megölt ellenségek fejeit azonnal levágták trófeául, a gyalogosok pedig csatlakoztak oldalról az öldökléshez. A főparancsnok eközben dobosok és zászlósok segítségével továbbra is parancsokat osztogatott hátulról. Idővel az alakzatok vonalai elmosódtak, és nehéz volt egyben tartani a seregeket. A győzelmet a megtört ellenség levadászása teljesítette be, amíg ki nem adta a parancsnok a jelzést, hogy mindenki térjen vissza hozzá.

A csata utáni szertartás

A parancsnoki központban felállították „a megérkezés tornyát”, ahol a főtitkár – egy igen fontos hivatalnok – feljegyezte különböző könyvekbe a haditetteket, a halottakat, a sérüléseket, és a begyűjtött ellenséges fejeket. Fontos volt, hogy ki vette elsőként egy ellenség fejét a csatában – minden harcost, aki úgy gondolta, ő volt az első, alaposan kihallgattak, és elbeszéléseiket összehasonlították, figyelembe véve, hogy a csatatér egyik pontjáról a másikra mennyi idő alatt érhettek át, valamint hogy mely szakaszon mikor kezdődött el a harc. A fejeket igyekeztek azonosítani, ha az lehetséges volt, mivel a földben kiadott jutalom annál nagyobb volt, minél magasabb rangú ellenséget ölt meg az illető.

Egyes körmönfont szamurájok folyamodhattak ahhoz is, hogy egy sisakot ellopva egy közkatona levágott fejét egy szamurájénak állítsák be. Azoknak, akiknek egyetlen embert sem sikerült megölniük, nagy volt a kísértés, hogy a környéken élő szerzetesek vagy nők fejét vegyék, azonban ilyen esetben az arcszőrzet hiánya azonnal elárulta volna, hogy nem harcosokat öltek meg. A végső ceremónia a „fejvizsgálat” volt: a parancsnok rituálisan megvizsgált néhányat az összegyűjtött fejek közül – eközben íjászai és a gunbaisák védték lelkierejükkel, nehogy a halottak szellemei megtámadják.

A hazatérés

A harcok végeztével a sereg hazatért. A betartott ígéreteket megjutalmazták, a csatában kiérdemelt jutalmakat kiosztották, megtörténtek az előléptetések, az esetleg elfoglalt új földet belakták új tulajdonosai, és a szamurájok is újra családjuk körében lehettek. A halottak gyászolása mellett folytatódtak az ünnepségek és szertartások – hálát kellett adni az isteneknek a győzelemért.