A politikus, a kalandor és a kém története, akik vízilovakkal akarták benépesíteni Amerikát

2018. június 22. 18:51 Múlt-kor

Az Egyesült Államokban a 20. század első évtizedében egyre nagyobb problémát jelentett a növekvő népesség élelmezése. A megcsappant marha állomány pótlására egy politikus és két kalandor meglepő ötlettel állt elő. Azt javasolták, hogy vásároljanak vizilovakat Afrikából, hogy aztán azok húsa kerülhessen az amerikaiak asztalára.

Korábban

A 20. század első évtizedében az Egyesült Államok politikai életét egyre inkább a „hús-kérdés” határozta meg. A rohamosan növekvő lakosság élelmiszer igényei ugyanis hasonlóan rohamosan emésztették fel az ország szarvasmarha állományát, így a kormányzat számára égető fontosságúvá vált, hogy hosszú távra rendezze az élelmezés kérdését.

Ebben a környezetben lépett a színre Robert F. Broussard, aki Louisiana állam képviselője (majd 1915-től szenátora) volt az Egyesült Államok Kongresszusában. Broussard 1910-ben egy mai szemmel nézve egészen elképesztő törvényjavaslatot nyújtott be a Képviselőház elé. Terve az volt, hogy az amerikai kormány különítsen el 250 ezer dollárt, hogy abból vizilovakat vásároljanak Afrikából, amelyek tenyésztésével aztán benépesíthetik egész Észak-Amerikát.

Érvelése szerint a nagytestű állat nem csak az egyre sürgetőbb húshiányt oldotta volna meg, de kiváló gyomirtóként is funkcionált volna. Louisiana ekkoriban ugyanis egy másik komoly problémával is kénytelen volt szembenézni. Az 1800-as évek végén egy japán diplomáciai ajándék gyanánt vizijácintokat telepítettek New Orleans városa környéki vizekbe. A növény ugyan kétségtelenül gyönyörű, ugyanakkor elképesztően invazív. Képes belépni egész folyókat és tavakat, majd azokból kiszívva az oxigént elpusztítja azok állati élővilágát is. Broussard a vizilovakat így Louisiana vizeinek megtisztítására is alkalmasnak tartotta.

A bizarr vállalkozást a politikus nagyon is komolyan gondolta. Megnyerte az ügy támogatójának a korszak híres kalandorát, Frederick Russelt Burnham. A „cserkészet atyjaként” is tisztelt Burnham korábban a brit kormány szolgálatában bejárta Afrikát, harcolt a második búr háborúban és első kézből szerzett tapasztalatokat az egzotikus állatokról.

Burnham hitelesen tudta népszerűsíteni újságcikkekben a víziló-fogyasztás gondolatát, mondván, hogy „az amber gyomrát, akár csak a kezét, meg lehet edzeni sokféle furcsa célra.” Nagy szerepe volt abban, hogy az amerikai média felkapta az ötletet és a szabadon kószáló hatalmas állatokat alapvetően pozitív színben tüntették fel. A New York Times egy ízben például „tavi tehénként” festette le a vizilovakat – amely állatok a valóságban egyébként rendkívül agresszívek és kiszámíthatatlanok.

A „Hippo-törvény” mellett kampányoló trió utolsó tagja egy Fritz Duquesne nevű dél-afrikai búr vadász volt. Érdekesség, hogy Duquesne és Burnham a búr háború idején nem csak hogy ellentétes oldalon harcoltak, de konkrétan mindketten utasításba kapták saját parancsnokaiktól, hogy gyilkolják meg a másikat. A „nemes ügy” érdekében azonban elásták a csatabárdot és csatlakoztak Broussard törekvéseihez.

Közösen megalapították az „Új Élelmiszer Társaság” névre keresztelt lobbiszervezetüket, amelynek célja a viziló hús népszerűsítése és a törvény támogatása volt. Duquesne révén sikerült megnyerniük a volt elnök, Theodore Roosevelt támogatását is, akinek afrikai vadászatairól cikk-sorozatot jelentett meg és előadásokat tartott az érdeklődő amerikaiaknak.

A terv végül nem valósult meg. Az első világháború közeledtével más prioritások kezdték foglalkoztatni az amerikai törvényhozást, emellett az ipari mezőgazdaságra történő átállás egyébként is jobb eredményekkel kecsegtetett. A világháború évei aztán a Hippo-törvény híres trióját is szétszakították. Broussard 1918-ban, mindössze 53 éves korában elhunyt, Burnham pedig ismét brit szolgálatba állt, mint kémelhárító. Ebben a szerepben pedig újra szembekerült régi riválisával, Duquesne-el. A búr férfit talán kalandvágya, talán brit-ellenes érzelmei ugyanis szintén arra késztették, hogy részt vállaljon a háborúban – így éveken keresztült szolgált német kémként.

Duquesne végül 1917-ben bukott le és került az amerikai hatóságok fogságába, akik természetesen beleegyeztek, hogy kiadják őt a briteknek. Hogy ezt elkerülje, két éven keresztül azt színlelte, hogy jobb lába lebénult, így egy kórházban őrizték. 1919. május 25-én aztán, nőnek öltözve megszökött a fogságból és Mexikón keresztül Európába menekült. (Érdekesség, hogy Duquesne az 1920-as évek végén, álnéven visszatért az Egyesült Államokba, ahol aztán egy kiterjedt német kémhálózatot épített ki, és amellyel végül csak 1941 decemberében bukott le.)