A pillanat maradandóságát kutatják a szereplők Watteau utolsó képén

2021. október 23. 12:18 Romek Dóra

A rokokóról talán mindenkinek leginkább a könnyedség, a játékosság, a finom, néhol már-már finomkodó elegancia, az élet örömeinek az élvezete jut eszébe. A XVIII. század eleji francia arisztokrácia könnyed életvitelének stiláris „körítéseként” született meg ez a stílus, amely határozottan szembefordult a barokk szigorával, kötöttségeivel. Jean-Antoine Watteau a kagylóról elnevezett korstílus egyik legelső és legismertebb képviselője, akinek művészetére – bármily meglepő is – éppen a barokk festészet flamand óriása, Pieter Paul Rubens volt a legnagyobb hatással. Ő volt ugyanis az, aki elsőként lehelt életet az 1600-as évek végére már fáradt és sápadt barokk művészetbe, a naturalizmus felé fordulva könnyedebbé, kevésbé klasszikussá téve a korábbiakat.

Korábban

A halál előtt még utoljára

Watteau maga is flamand származású volt, 1702-től élt a francia fővárosban, ahol IV. Henrik uralkodása idején Rubens a legünnepeltebb festők egyike volt. Watteau tehát több forrásból, közvetlenül is ismerhette a barokk mester műveit: a fénykezelés, a színhasználat és a határozott kontúrok hiánya mind-mind Rubens hatását mutatja. Képei általában hosszas előkészületek után ugyancsak hosszadalmas munkával születtek.

Ő maga elsősorban jó grafikusnak tartotta magát, és festményeivel soha nem volt annyira elégedett, mint rajzaival. Minden festményét több, a kompozíció megformálására kidolgozott rajzvázlat előzte meg. Ezután következett a festés maga, amelyre ugyancsak sok időt fordított, a színek harmóniájával, áttetsző fények használatával, az ecsetkezelés finomságával kísérletezett, nem is hiába, hiszen gyakran mondják művészetét a „tiszta költészet” kifejezés mintájára „tiszta festészetnek”.

Watteau munkássága festészet önmagáért, a szépségért, az esztétikumért, a kellemesség érzéséért. Nem csoda, hogy patrónusai és megrendelői az arisztokrácia és a nagyburzsoázia köreiből kerültek ki.
A párizsi műkereskedő, a marchand-mercier Edme François Gersaint boltjának cégére a mester utolsó munkája. A 36 éves, tuberkulózisban szenvedő Watteau 1720 tavaszán kezdett hozzá a képhez. A már jó ideje betegeskedő művész maga kérte műkereskedő barátját, hogy festhessen kereskedésének ajtaja fölé egy képet.

Watteau 1719-ben Londonba utazott, éppen azért, hogy a tuberkulózisspecialista Richard Mead gyógykezelje őt – hiába azonban az orvos minden tudománya, a londoni levegő szennyezettsége egészen biztosan inkább rontott, mintsem javított az állapotán. Angliából hazatérve Gersaint-hoz fordult segítségért, majd hozzá is költözött. Gersaint-tól tudjuk:

„Amikor [Watteau] visszatért Londonból, megkeresett engem, hogy festhetne-e egy cégért, amely a boltom külső homlokzatán függene, csak ujjai felmelegítése, dermedtségének megszüntetése – ezek az ő [Watteau] saját szavai – végett. (…) Mindössze nyolc napig dolgozott rajta, és csupán reggelenként, megromlott egészsége, gyengesége nem engedte, hogy tovább dolgozzon.”

Munkája végére Watteau annyira rossz állapotba került, hogy attól félt, Gersaint terhére lesz. Ezért arra kérte, keressen neki egy házat vidéken – Gersaint talált is Nogent-ban, Vincennes mellett. Watteau itt halt meg a következő év nyarán.

Gersaint „boutique”-ja, amely a francia király köreihez tartozó arisztokraták és polgárok egyik kedvelt kereskedése volt, a Pont Notre-Dame-on, vagyis a Notre-Dame hídon állt, Párizs belvárosának kellős közepén. Amikor Watteau visszatért az angol fővárosból, éppen zajlottak a kereskedés homlokzatának felújítási munkái, nem véletlenül jutott hát a festő eszébe az ötlet: készüljön cégér a homlokzatra, „hirdetőtábla”, amely egyszerre válhat a műkereskedés és a cégér alkotójának a dicsőségére.

A művet a legújabb kutatások szerint a bolt bejárata fölötti íves felületre szánták, a táblakép eredeti formátuma ennek megfelelően félköríves volt. Sosem került azonban oda, ennek legfőbb oka a kép azonnali és hatalmas sikere volt: tizenöt nap alatt gazdára talált Claude Clucq személyében, a mű így nem sok időt töltött a műkereskedésben, annak homlokzatán pedig egyetlen percet sem.

Eladása után – valamikor 1720 és 1732 között – egy ismeretlen mester a festmény felső, íves felét eltávolította, majd olyan módon egészítette ki, hogy megszokott festményformátumot kapjon. A jelenleg látható kép tehát két különböző kéztől származó részből áll.

Clucq-től Watteau egyik egykori mecénása, Jean de Jullienne szerezte meg a művet, 1748-ban pedig Poroszországba került, ahol II. Nagy Frigyes figyelt fel az akkoriban két darabban lévő alkotásra. A porosz uralkodónak Pieter Boetgens, egy holland műkereskedő adta el a képet, amely jelenleg is a Charlottenburg-kastély gyűjteményéhez tartozik Berlinben.

Rubens festészete mellett Watteau művészetének a commedia dell’arte, a „hivatásosok rögtönzött színjátéka” az egyik legfőbb forrása – Watteau-t ez a színjáték izgatta, kevésbé a színpadon, mint inkább az életben. Folyamatosan azt kutatta, hol az ember helye a mindennapi életben, a dolgok rendjében – nem is feltételeznénk ezt egy rokokó művésztől, még akkor sem, ha ez a kérdés a XVIII. századi Franciaországban egyre gyakrabban és hangsúlyosabban merült fel. Ezen az úton jutott el a természeti környezetbe helyezett bukolikus jelenetektől a zsánerfestészethez – ahhoz a műfajhoz, amely a XVII. századi holland-flamand művészet csúcspontját jelentette.

következő oldal 1 / 2