A leszármazottakban tovább élnek a második világháború által okozott traumák

2019. június 17. 15:03 Múlt-kor

Korábban

Szemüveg vagy nyelvtudás is elég volt a halálos ítélethez a vörös khmerek Kambodzsájában
Elmondani az elmondhatatlant – feltárul a világháborús nemi erőszak története
„Ölök ha kell! Vagy mégsem?” – így változott a katonák ölési hajlandósága a háborúk során

Hiányos kezelés

A londoni King's College Katonai Egészségkutatási Központjának kutatói szerint ma már konszenzus van a tekintetben, hogy igen közeli kapcsolat van a csatatéren bekövetkezett halálozások és sebesülések száma és a „pszichiátriai veszteségek” száma között, bár ezt enyhítheti a harc jellege, a csapatok morálja és vezetőik képességei is.

A Normandiában és Burmában zajló harcok a háború legintenzívebbjei közé tartoztak, és 1944-re a brit katonai vezetés látta, hogy módot kell teremteni a pszichiátriai kezelésekre – a tapasztalat megmutatta, hogy „minden férfinak megvan a töréspontja.” Mindazonáltal az e célból Normandiában felállított létesítmények hamar megteltek, és sok traumát szenvedett katonát vissza kellett küldeni Nagy-Britanniába.

A fronthoz közeli kezelés lehetőségei igen korlátozottak voltak. A katonák nyugtatót kaptak, hogy „kiüssék” őket, és képesek legyenek aludni. Ezután jó minőségű ételt kaptak, tisztálkodhattak, és megnyugtatták őket, hogy csupán „kimerültek” – orvosaik és ápolóik szándékosan igyekeztek elkerülni annak kimondását, hogy orvosi problémáról volt szó.

Úgy gondolták, hogy a poszttraumás stresszre az első világháborúban bevett kifejezés, a „shell shock” (hasonlóan inadekvát magyar megfelelője: „légnyomást kapni”) használatával a katonák elhinnék magukról, hogy betegek, ezáltal lassítva a természetes felépülést.

Habár ekkoriban a hivatalos források azt állították, hogy a Normandiában „kimerüléssel” kezelt katonák nagy része visszatért egységéhez, a londoni központ kutatói, Edgar Jones professzor és Stephen Ironside a valós számokból arra jutottak, hogy egyenesen a harctérre mindössze egy százalékukat küldték.

A többiek egy része tovább, egyéb helyen történt felépülést követően térhetett vissza a harcba, míg másokat átirányítottak nem harctéri beosztásokba, vagy hazaküldték őket. Jones szerint emellett sok traumát szenvedett katona ugyanakkor bármiféle kezelés nélkül harcolta végig a háborút.

A King's College és más egyetemek kutatói egy másik tanulmányban az 1940 és 1980 között pszichiátriai betegség miatt hadi nyugdíjban részesülő emberek adatait vizsgálták.

Ennek során azt találták, a tíz leggyakoribb tünet, amelyre panaszkodtak, a következő volt: szorongás, depresszió, alvási nehézségek, fejfájás, ingerlékenység/düh, remegés, feladatmegoldási nehézségek, a koncentrálóképesség hiánya, ismétlődő félelmek, társasági érintkezés kerülése.

E tünetek közül egyesek nagyban hozzátehettek a Rosenheck által leírt „közös érzelmi üsthöz”, amely miatt a traumát szenvedett veteránok gyermekei osztoztak apjuk fájdalmában.

A tudomány mai állása

Az Ulsteri Egyetem professzora, Siobhan O'Neill szerint azonban a legnyilvánvalóbb módja annak, hogy egy szülő traumája hatással legyen egy gyermekre az, hogy a trauma akadályozza az erős és biztos kötődés kialakulását a gyermek és a szülő között a gyermek életének korai szakaszában.

„Széles körben elfogadott, hogy a szülő és a gyermek közötti kapcsolatot érő hatás a mentális egészségre is hatással lesz” – mondja O'Neill. „Egy traumát szenvedett szülőnek nehézségei lehetnek a gyermekkel való biztos kötődés kialakításában, és az olyan családokban, amelyekre hatással volt az erőszak, amelyekben elharapódzott a drog- és alkoholhasználat – diszfunkcionális családok –, ez rendkívül hátrányos, és a gyermekek nem fognak olyan jól teljesíteni.

O'Neill azt is elképzelhetőnek tartja, amire több új kutatás is utal – hogy a trauma hatásai örökölhetővé válhatnak azáltal, hogy a gének felületén kémiai változások mennek végbe, amelyek miatt azok másképp viselkednek.

A kutatás e területét epigenetikának nevezik, és a gének és a felületükön végbemenő kémiai változások (az „epigenetikus jelek”) közti kapcsolatot röviden úgy írják le a tudósok, mint a számítógépes hardver (a fizikai alkatrészek) és szoftver (az ezeket működtető programok) kapcsolatához igen hasonló viszony.

O'Neill egy igen egyszerű kísérletre hivatkozik: amikor tudósok egy csoportja elektromos árammal okozott fájdalmat kísérleti egereknek, miközben cseresznyevirág-illatnak tette ki őket, az egerek utódai és még azok utódai is a szorongás jeleit mutatták a cseresznyevirág-illat hatására.

Több olyan, igen érdekes tanulmány is született már azonban, amelyben embereket vizsgáltak. Ezek egyike arra derített fényt, hogy a felszabadítás előtt álló Hollandiában a német csapatok blokádja miatt 1944-1945 telén beállt éhínség során magzatként fejlődő emberek későbbi életükben rendkívül hajlamosak voltak az elhízásra, és többnyire sokkal fiatalabban haltak meg, mint azok, akik eddigre már megszülettek, vagy az éhínséget követően fogantak. A kutatók emellett találtak egy epigenetikus jelet, amely ezekben az emberekben közös volt.

Azonban míg az egerek esetében a tudósoknak sikerült feltérképezniük a molekuláris útvonalat, melyen keresztül a trauma hatásai szülőről gyermekre öröklődhetnek, ez az eredmény az embereknél még nem született meg.

„Jelenleg az a gondolat, hogy a traumák túlélőinek utódaiban a megfigyelések mögött epigenetikai mechanizmusok állnak, továbbra is hipotézis, amely próbára vár” – írta a téma egyik vezető szaktekintélye, Rachel Yehuda egy tavalyi tanulmányban.

O'Neill megjegyzi, hogy előfordul ellenállás az epigenetikai úton továbbított, nemzedékeken átívelő trauma gondolatával szemben, „mert determinisztikusnak tűnik (…) a gondolat, hogy az embernek kezdettől írott a végzete, és hogy egyes babák hátránnyal születnek.”

Ha mind nagyszüleink vagy dédszüleink háborús traumáinak nyomait hordozzuk, vagy esetleg távolabbi elődeink éhínséggel, nemi erőszakkal, kényszerű migrációval vagy rabszolgasággal kapcsolatos traumáiéit, ez igencsak komor képet fest.

O'Neill azonban figyelmeztet arra, hogy az epigenetikus jelek a legvalószínűbb esetben egy hajlamot, nem pedig meghatározott végkifejletet jeleznek – és vissza is lehet őket fordítani, mondja.

Az epigenetikától eltekintve a pszichiátriai sérülésekért kompenzációban részesülő veteránok tanulmányozása is azt mutatja, hogy „Dutch” Schultz és „Eric” Cooper eseteivel szemben a gyógyulás is lehetséges. Napjainkban a kognitív viselkedésterápia (CBT) gyakran – bár nem mindig – hatékony.

A trauma ráadásul pozitív dologgá is változtatható, érvel O'Neill. „Az emberek gyakran mondják, hogy végül jobb lett tőle az életük” – mondja. „Anya és Apa szenvedhettek traumát, de a gyermekek leküzdötték. Ők erősek. Elhatározzák, hogy saját gyermekeiket nem teszik ki ennek.”

előző oldal 3 / 3