Aki visszaállította Görgey szobrát

Nyolcvanegy éves korában elhunyt Katona Tamás történész, politikus - közölte a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója szombaton. A vele készült utolsó interjúval emlékezünk rá.

Egy út kezdete

Már a megszólalásakor érződik az ókori rétorokra jellemző szókincs - milyen szellemi légkörben nevelkedett, ahol sikerült erre szert tenni?

Anyai nagyapám, Halász Gyula volt a Magyar Rádió Édes anyanyelvünk c. műsorának megindítója. Apai nagyapám honvédszázadosként a várbeli Szent György téren található Honvédelmi minisztériumban dolgozott, s a közeli Fortuna utcában lakott - itt született édesapám, Katona Tibor. Az első háború után nagyanyám egyedül maradt a három gyerekkel, kitartását és konokságát jellemzi, hogy mindegyik gyerekének diplomát tudott adni. Apám orvos lett, nagyon kiegyensúlyozott ember volt, de nem csak emiatt mondhatom szerencsésnek magamat, hanem azért is, mert kitűnő iskolába jártam, mégpedig a fővárosban lévő Érseki Katolikus Gimnáziumba - amit 1948-tól Rákóczi Gimnáziumnak neveztek -, amely sokat követelt, de rengeteget adott is, felkészített az életre. A gimnazista korszakomban különösen emlékezetes volt a cserkészet, felelősségre nevelt, örömöt adott, hasznos ismeretekre tanított, a táborokkal és túrákkal pedig a vidéki Magyarországgal is megismertetett bennünket.

Hogyan fordult érdeklődése a történeti kutatás felé?

Némi túlzással már a bölcsőben beoltódtam a történelem iránti vonzalommal. Nagyanyámnak meg volt az ötkötetes Gracza, rengeteg 1848-as eseményeket ábrázoló képpel. Talán azért is tanultam meg két-hároméves koromban olvasni, hogy a '48-as világot minél jobban megismerhessem.

Ilyen előzmények után nem teljesen érthető, hogy az egyetemen könyvtár –magyar - arab szakos lett.

Magától értetődőnek tetszett, de mégsem választottam a történelem szakot. Úgy éreztem, hogy történelemmel egy agyonpolitizált korszakban nem nagyon lehet tisztességesen foglalkozni. A történettudomány irányát ebben az időben Andics Erzsébet határozta meg, és ő a kommunista hatalom igényeihez híven a múltra vonatkozóan is meghirdette a belső ellenséggel való leszámolást. 1848-49 tekintetében Görgeyt tette meg árulónak - engem ez a ferdítésekkel teli légkör taszított, ezért aztán könyvtár-magyar-arab szakon végeztem.

Első ’48-49-es tárgyú könyve az aradi vértanúkról szólt. Miért pont ezt a témát választotta?

A történelmi források kiadásával az volt a célunk, hogy a korábbi időszakok pártállami történelemszemléletével ellentétben adjuk meg az olvasónak a tények megismerésének és újraértelmezésének lehetőségét. 1979-ben, amikor a könyv megjelent, a szabadságharc hadtörténetének kutatását nem nagyon tartották fontosnak. Én viszont mindig úgy gondoltam, hogy 1848 története elsősorban hadtörténelem. Több múlott az utolsó székely honvéd szuronyán, mint a fennkölt szónoklatokon. A katonák különben is jobban vizsgáztak, mint a politikusok.

Az aradi vértanúk előszavában lehetőségem volt az addig nem nagyon taglalt 1849-es nyári hadjárat szavahihető ismertetésére. Ez ugyanolyan teljesítmény volt, mint a tavaszi diadalmenet. Ráadásul hősei, a vértanúk nem szoborrá merevedett alakok – a kötetek szerkesztése során az adta a legnagyobb gyönyörűséget, hogy a közölt naplók, levelek, jegyzetek magukat az embereket mutatták meg, rávilágítottak a hadvezérek végtelenül rokonszenves személyiségére.

A nagyközönség körében népszerű lett Az aradi vértanúk, az első kiadást hamar elkapkodták, de hogyan vélekedett a szakma a marxista szemlélettel szakító történelemfelfogásáról?

A szakma nem tudta hogyan foglaljon állást, de hát nem is könnyű az évtizedes előítéletektől, a téveszmék tömegétől megszabadulni. A légkört jól jellemzi, hogy az Európa Könyvkiadó kitűnő igazgatója, Domokos János hosszú ideig nem engedte kiadni Görgey emlékiratait, mert úgy érezte, hogy ezzel ellentétbe kerül valamiféle “hivatalos” történelemszemlélettel.

Tisztázta Görgeyt

A nyolcvanas évek végén aztán csak megjelentethette Görgey emlékiratait, illetve a budai vár 1849-es bevételéről szóló forrásokat. Az ezekhez írt tanulmányokban sikeresen vonta kétségbe a Görgey árulásáról szóló mítoszt.

Kossuth az 1849. szeptember 12-én megírt "viddini levélben" emlegeti először Görgey árulását, Azt állítja, hogy ha a tábornok májusban Buda felmentése helyett Bécs ellen vonul, a császárváros érett gyümölcsként hullott volna a diadalmas honvédsereg ölébe. Sajnos nem. A visszavonuló ellenség kétszer olyan erős volt, mint Görgey serege. Görgey legszívesebben mégis a Bécs felé hátráló ellenséget üldözte volna. Kossuth politikai okokból, Klapkáék katonai-utánpótlási meggondolásból a budai ostrom mellett érveltek és döntöttek.

Az árulási vád másik lényeges eleme, hogy Görgey megtagadta az 1849. június 29-i pesti tanácskozáson hozott döntések teljesítését. A kormány azt határozta ugyanis, hogy Komárom helyett Szeged térségében összpontosítja a magyar haderőket. A döntés után Kossuth két levelet kapott Görgeytől. Az elsőben (939. iktatószám) még a korábbi haditerv szellemében ír Görgey, a másodikban viszont (940. iktatószám) megígéri, hogy levezeti Szegedre a hadsereget. A kormányzó fordított sorrendben kapta kézhez a leveleket, nem törődött a számokkal és a levelek tartalmával, azt hitte, hogy a fővezér megtagadja az engedelmességet. Görgey hű maradt a kormány döntéseihez. E tanulmányok megírásának az volt a célja, hogy Görgey végre a valósághoz híven oda kerülhessen, ahová való, a legnagyobb magyar hadvezérek táborába.

A szabadságharc nagy csatáinak felidézésére, Görgey rehabilitációjára az egyetemi katedráról is módja volt.

Még 1979-ben hívtak meg az ELTE Eötvös Kollégiumába előadásokat tartani. Hogy mekkora igény volt az újfajta, a normális történelemszemléletre, jól mutatja, hogy a hétfő későesti kezdés ellenére mindig zsúfolt teremben beszélhettem. Mondhatom, nem kaphat nagyobb ajándékot egy vénülő ember, mint hogy értelmes fiatalok társaságában legyen, mert hozzájuk fiatalodik. Erre később a szegedi egyetemen is volt lehetőségem, hiszen 1985-től ott oktattam a 19. századi magyar történelmet. Büszkeséggel tölt el, hogy óráim hallgatói közül többen a szabadságharc hadtörténetének kiváló kutatói lettek, és manapság ők a szakma legavatottabb képviselői.

Egykori diákjai szerint előadásait a források pontos ismerete mellett a zseniális történetfűzés jellemezte. Ezt felidézve mesélne nekünk Damjanich kulacsáról?

Damjanich kulacsa akkora volt, mint ő maga, azaz hatalmas. Egyik tisztje szerint a csaták után ebből locsolta meg a katonáinak főzött pörköltet. Megtehette, hiszen csakugyan a katonái közt élt, ahogy Görgey is. Ennek volt bizony jelentősége, mert a honvédsereg forradalmi hadsereg volt, a katonákat áthatotta a lelkesedés, de gyakorlatlanságuk miatt néha azért könnyen pánikba estek. A győzelem fontos tényezőjének számított, ha a parancsnok személyes jelenlétével, példájával, vitézségével vissza tudta fordítani a hátrálókat. Damjanich ilyen tábornok volt. Herkulesi termetével, mennydörgő hangjával szigorú fegyelmet tartott, ezért tisztelték, tartottak tőle a bakák. Mégis nagyon szerették, mert megosztotta katonáival ételét-italát. Volt tehát szerepe a hordónagyságú kulacsnak, ez is erősítette a hadsereg közösségi szellemét.

De hiába élvezte Ön az egyetemi oktatást, mert 1989-ben jött a rendszerváltás, és belemerült a politika óceánjába.

Antall József hívására előbb külügyi, majd miniszterelnökségi államtitkár voltam. Antall választási diadalunk estéjén elmondta a frissen megválasztott fórumos képviselőknek, hogy ma megnyertük az 1990-es választásokat, de elvesztettük az 1994-est. Azt a terhet ugyanis, amit kénytelenek vagyunk az ártatlan társadalom nyakába tenni, nem fogják nekünk megbocsátani. Igaza lett. Mégis nagy szó volt, hogy megszületett az új Magyarország. Az is eredmény volt, hogy megteremtettük az új magyar külpolitikát, visszaszereztük az ország szuverenitását, megszabadultunk az olyan szocialista tehertételektől, mint a KGST vagy a Varsói Szerződés, Az oroszok kivonultak, én meg 1991-ben Prágában meghirdethettem a NATO-hoz való csatlakozásunk igényét.

1994-ben a választási vereség után kárpótolt, hogy Budavár polgármestere lehettem. Ez igazán nekem való hivatás volt. Még abban a szerencsében is részesülhettem, hogy visszaállíthattam Görgey lovas szobrát. Persze nem sikerült minden. Ma is fáj, hogy nem tudtuk újjáépíteni a Honvéd Főparancsnokság épületét.

Mivel foglalkozik manapság?

A politikusi gúnyát szögre akasztottam, de megmaradt a régi szenvedélyem és munkám. Fordítok, előadásokat tartok ’48-49-ről, és benne vagyok néhány olyan társadalmi szervezetben is , amely a nemzeti emlékezet megőrzését és megújítását tűzte ki célul.