A múlttal való szembenézés az evangélikus egyházban

2012. december 29. 13:59 Kertész Botond

Az egyháztörténet-írásnak vannak bizonyos hagyományai és megkötöttségei, amelyek hol erősebben, hol gyengébben, de bármely korszak kutatásában újra és újra megjelennek. Talán az üldözések között eltelt első négyszáz év következménye, hogy a hagiográfia és az apológia a teológia mellett az egyháztörténet-írásnak és állandó velejárója. A kisebbségi helyzetben élő magyar protestantizmus egyháztörténeti szemléletében is nagy hagyománya van mindkettőnek. Ez a szemlélet igen jól használható sémát ad az 1945 utáni egyháztörténeti kutatás számára is. Az egyház olyan közegben élt, amikor a létéért kellett küzdenie, ez a helyzet pedig megteremtette a maga hőseit és antihőseit is. Ez a hozzáállás tagadhatatlanul megnehezíti a történeti kutatáshoz nélkülözhetetlen tárgyilagosságot, másrészről viszont motiválja a kutatást, a múlttal való szembenézést. A hagiográfia és az apológia minden bizonnyal nem a legmodernebb és talán nem is a legszerencsésebb értelmezési kerete a közelmúlt egyháztörténetének, de olyan adottság, amelytől nem tudunk eltekinteni.

Korábban

A téma egyházi forrásai

Az 1945 utáni egyháztörténet kutatásának egyik paradoxona, hogy kronológiai megalapozása igen gyenge lábakon áll. A Horthy-korszak, sőt a polgári korszak egyháztörténeti feldolgozása sem történt meg. Az I. világháború előtti és utáni időszak egyháztörténetéről csupán felszínes, közhelyes és igen hiányos ismereteink vannak. Ennek okai részben az egyházon belül, részben azon kívül keresendők, de ezek taglalása előadásunk kereteit minden bizonnyal szétfeszítenék. Azt azonban elmondhatjuk, hogy nehéz úgy elvégezni egy korszak értékelését, ha a közvetlenül megelőző korszakkal nem vagyunk tisztában, hiszen nincsen mihez viszonyítanunk.

A jelenkor-történetírásnak, a még velünk élő félmúlt kutatásának és publikálásának megvannak azok a jellegzetességei, buktatói, amelyek a kutatott témától függetlenek. A létező szocializmusról még az én korosztályomnak is élő, igen szubjektív emlékei vannak. A korszak főszereplői, meghatározó személyiségei közül még sokan élnek. A személyiségi jogok alkotmányos védelme a levéltárak és a kutatók kezét is megköti. Ezek a körülmények egy olyan kicsiny közösség esetében, mint a 350 ezres magyar evangélikusság, még fokozottabban jelentkeznek. Ekkora közösségben lényegében mindenki ismer mindenkit. A népegyházi jelleg még mindig meghatározó, ez azt jelenti, hogy aki ma evangélikus, annak nagy valószínűséggel a felmenői is evangélikusok voltak. Ha sokan már el is hunytak azok közül, akik meghatározták az evangélikus egyház 1945 és 1990 közötti történetét, leszármazottaik nagy valószínűséggel továbbra is ennek a közösségnek többé-kevésbé aktív tagjai. A közelmúlt feltárása így óhatatlanul személyi konfliktusokat okoz, amelyeknek akár még „egyházpolitikai” következményei is lehetnek.

Az evangélikus egyház 1945 utáni történetének forrásait legnagyobb részt a budapesti Evangélikus Országos Levéltár őrzi. Itt találhatóak meg az egyház központi, vezető testületeinek és személyeinek hivatalos iratai. Az egyházszervezetben – állami nyomásra – 1952-ben történt alapvető változtatás. Az addigi négy – Trianon óta valóban aránytalan és szükségtelenül nagyszámú – négy egyházkerületet megszüntették és helyére két egyházkerületet hoztak létre. A két új, északi és déli egyházkerület lélekszáma ugyan arányos volt, de történetileg, nyelvileg, hagyományokban összetartozó vidékeket vágott választott el egymástól és össze nem illő területeket csatolt össze – ezzel is gyengítve az evangélikus egyház helyzetét. Budapestet tették meg mind a két egyházkerület központjává, ezzel is egyszerűsítve a közvetlen állami ellenőrzést az evangélikus egyház vezetői felett.

A források szempontjából azonban ez a változtatás pozitívnak nevezhető. A megszűnt egyházkerületek és a szintén átalakított egyházmegyék iratai az Evangélikus Országos Levéltárba kerültek. 1952 után a levéltár folyamatosan vette át a kerületek és az országos egyház iratai, amelyek ma egy helyen kutathatóak. Nagy a forrásértékük a különböző központi egyházi bizottságok – külügyi bizottság, diakóniai bizottság, sajtó bizottság – iratainak is. Az 1950-ben megszüntetett országos egyházi egyesületek – köztük talán a Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület a legfontosabb – dokumentumai is az EOL-ba kerültek. Az 1948-as, az állam és az evangélikus egyház közötti egyezmény értelmében az evangélikus egyház tulajdonában hagyott, majd 1952-ben „önkéntesen” mégis az államnak felajánlott két budapesti középiskola – a Fasori Gimnázium és a Deák téri Leánygimnázium – teljes iratanyaga is az EOL-ban van.

Az 1990-es években személyi hagyatékokkal gyarapodott tovább a kommunizmus korszakának irategyüttese. Ma az EOL huszonhárom olyan személyi hagyatékot őriz, amely kisebb-nagyobb részben az 1945 utáni korszakra vonatkozik. A legfontosabbak talán Nagy Gyula püspök, Grünwalszky Károly főtitkár, Koren Emil pesti, majd budai esperes és Benczúr László püspöki titkár irathagyatékai. A hagyományozók maguk döntöttek hagyatékukról, így néhány anyag igen hiányos és talán csalódást keltő. A kapott hagyatékok némelyikének egy része egyenlőre zárolt. A személyi hagyatékok nagyobb része kevés történeti értékkel rendelkezik, de a kisebb rész annál fontosabb lehet a történeti kutatás számára. A korszak püspökei közül sajnos csak Nagy Gyula adta be hagyatékát, Dezséry László, Vető Lajos és Ottlyk Ernő püspökök hagyatékáról semmit nem tudunk. Káldy Zoltán hagyatékának egy része talán még egyszer özvegye révén bekerülhet az EOL-ba.

Ordass Lajos hagyatékát több intézmény őrzi. Szépfalusi István Bécsben élt magyar evangélikus lelkész, aki Ordass Lajos önéletírását sajtó alá rendezte, illetve Terray László Norvégiában élt evangélikus lelkész, az 1980-as évek elején alapított Ordass Fondation gondozója hagyatékaikat a Magyar Országos Levéltárnak adták. Kendeh György evangélikus lelkész az Evangélikus Országos levéltár számára adta át azt az Ordass Lajosra vonatkozó gyűjteményt, melyet az 1991-ben alakult Ordass Lajos Baráti Társaság gyűjtött össze. A családnál maradt Ordass-iratok – köztük Ordass Lajos négyezer oldalas, kiadatlan naplója – a Budahegyvidéki Evangélikus Gyülekezetbe kerültek, gondozásukat az OLBT végzi. A felsorolt fondok egyesítése szakmailag kívánatos lenne, de erősen kérdéses, hogy a közeljövőben lehetséges lesz-e.

A szocializmus időszakának (és a korábbi korszakoknak) helyi egyházi levéltári forrásai a gyülekezetekben vannak. Legkétségesebb a helyzete az egyházmegyei (esperesi) iratoknak, hiszen az egyházmegyéknek nincsen állandó központja, az esperesi irat- és levéltár gyakran nem válik el a gyülekezeti levéltáraktól. A gyülekezeti levéltárak alapos felmérése és rendezése a hetvenes évek elején megtörtént. Az azóta keletkezett iratanyag helyzetéről csak szórványos ismereteink vannak. A gyülekezeti iratok kutathatósága teljesen esetleges, hely- és személyfüggő. Megnyugtató megoldás a levéltári elhelyezés lenne, azonban ezt a hely- és pénz-hiány megakadályozza.

Tárgyalt korszakunkban az egyházak autonómiája jelentősen csorbult, ezért a történetírásnak fokozottan kell támaszkodnia a szocialista állam egyházpolitikai irányító szerveinek – elsősorban az ÁEH-nak és az állambiztonságnak – az irataira. Egyházi vezetők választásáról, teológiai tanárok kinevezéséről, vagy elbocsátásáról, lelkészek megválasztásáról és elbocsátásáról, lelkészek útlevélkérelméről, egyházi épületek építéséről, felújításáról, a döntések leggyakrabban az „illetékes állami szerveknél” születtek, az egyházi hatóságokra csak a végrehajtás maradt.

következő oldal 1 / 2