A nevezetes tollvonás

A rendeletekkel történő kormányzást II. Józsefnek, a „kalapos király”-nak a nevével szoktuk összekötni, de valójában már Mária Terézia is rendeletek útján, nem pedig országgyűléseken elfogadott törvényekkel uralkodott a Magyar Királyságban az 1764/1765. évi országgyűlést követően. A trónörökös uralkodása elé nagy várakozással tekintettek, de hamar kiderült, országainak és tartományainak jólétét a rendeleti kormányzással kívánja elérni, Magyarország törvényeit, szokásjogait is figyelmen kívül hagyta.

A visszavonásról szóló eredeti rendelkezést, az uralkodó ún. kéziratos levélkéjét még 1857-ben kikölcsönözte az osztrák Vallás- és Közoktatási Minisztérium, ahol annak nyoma veszett. Ez alkalommal ezért a magyar-erdélyi kancellária elnöki iratai között fennmaradt előterjesztést és rajta a császár döntésszövegét közöljük. Az irat az 1790. január 26-án délelőtt 10 órakor megkezdett, gróf Pálffy Károly kancellár, gróf Bánffy György erdélyi gubernátor, Anton von Spielmann udvari tanácsos, Pászthory Sándor és Mikos kiküldött kancelláriai tanácsosok részvételével megtartott tanácskozás eredményét tükrözi. A déli hadszíntéren megbetegedett uralkodó ezt a felterjesztés szöveget és a benne foglalt javaslatokat hallotta. Ennek következtében fogalmazta meg rendeletét, amelynél fontosnak tartjuk megemlíteni, hogy II. Józsefnek (több rendeletével ellentétben) e visszavonó rendelkezése csak a Magyar Királyságra és az Erdélyi Nagyfejedelemségre vonatkozott.

De mikor is történhetett mindez? A több helyen említett „II. József a halálos ágyán visszavonja rendeleteit” kifejezés félrevezető. Az uralkodó nem közvetlenül halála előtt írta alá, hiszen csaknem egy hónappal később, 1790. február 20-án hunyt el. A rendelet pontos dátumát illetően eltérőek a kutatók véleményei. Marczali Henrik, az uralkodó 19. századi életrajzírója január 30. mellett érvelt, szerinte a kancellária II. József habozását kívánta így leplezni. A legtöbben elfogadják a január 28-i kiadási dátumot. A legújabb elmélet szerint azonban már január 26-án, a közös tanácskozás napján elkészült az uralkodói kézirat. Mindez az eredeti irat hiánya miatt ma már nehezen kideríthető, de az utókor számára (is) a visszavonás tényének van jelentősége.

Osztrák Németalföldön, a Habsburg Birodalom legnyugatabbra fekvő tartományában már 1788-tól elégedetlenkedtek a rendek, ahol II. József hasonlóképpen rendeletekkel kormányzott, és hasonlóképpen eltekintett a régi rendi alkotmányos jogrendtől, a régi törvényektől. Az 1789-ben kitört belga forradalmat az osztrák csapatok sem tudták legyőzni. A tartomány elszakadt a birodalomtól: 1790. január 10-én kikiáltották az Egyesült Belga Államokat. A francia forradalom híre is felbolydulást okozott egész Európában.

Magyarországon — nem utolsó sorban a déli határnál 1788 óta folyó, kudarcokkal terhelt török-orosz háborúban (1787–1792) való részvétel és az éhínségek miatt — szintén forrongó hangulat uralkodott. A magyar rendek az uralkodó több rendelete következtében is a megyei önállóságuktól megfosztva és a törvényhozásból kizártnak érezték magukat. 1790. január végén egyre több vármegyétől érkezett tiltakozó felirat Bécsbe. Január 24-én kérte fel II. József Pálffy kancellárt, hogy elnökségi ülésen tárgyalják meg, hogy lehetne az engedetlen vármegyék ellen fellépni és az országban az általános nyugalmat elérni.

A tanácskozás résztvevői e célok elérése, továbbá „az uralkodó és a rendek közötti bizalom megszilárdítása” érdekében úgy vélték, a zúgolódó hangulat miatt azonnal meg kell szüntetni mindazon rendeleteket, amelyeket a rendek törvényellenesnek éreznek. Ezek között sorolták fel (a beérkezett vármegyei előterjesztések tükrében) a főispánok mellőzését és vármegyei tisztviselők törvénytelen választását, a német nyelvrendeletet, az új büntető törvénykönyv alkalmazását, a földmérési munkákat. A rendek megnyugtatása érdekében azt is javasolták, hogy konkrét időpontra, 1791-re tűzzék ki a sürgetett és megígért országgyűlést.

„Ilyen körülmények között semmit sem ér a fél tett. Én tehát, hogy egyszer s mindenkorra elejét vegyem a magyar és erdélyi rendek minden elgondolható, a méltányosságnak csak színével is bíró panaszának, minden uralkodásom alatt kelt általános rendeletet és intézkedést eltörlök, és őket azon állapotba visszahelyezem, melyben Őfelségének, a boldogult császárnénak halálakor voltak. Ebből csak a tolerantia-patenst, az új lelkészrendezésre vonatkozó intézkedéseket, végre a jobbágyokra vonatkozót veszem ki.

A koronát és az ország többi klenódiumát [koronaékszereit], mihelyt a budai várban lesz számukra illő hely, oda kell átvinni. Mivel ez által a sérelmek megszűnnek, a rendek már nem fogják oly sürgősen követelni az országgyűlést, melynek megtartása a mostani viszonyok közt, [a kedélyek nyugtalansága – beszúrás K.K.] és roncsolt egészségem miatt lehetetlen lenne. Remélem, hogy a rendek ebből belátják önzetlenségemet és javokat célzó törekvésemet, így méltán elvárom tőlük, hogy az államot egyelőre újoncokkal és a sereget a szükséges készletekkel ellássák. A földmérés úgy szakíttassék félbe, hogy a már meglevő mérés és becslés, mert már annyiba került, és még szükséges lehet, felhasználható legyen.

Ilyen értelemben fogalmazandó a rescriptum [leirat], amelyet nekem még jóváhagyásra bemutassanak. Szívemből kívánom, hogy Magyarország ez intézkedés által annyit nyerjen boldogságban és jó rendben, amennyit neki minden tárgyban rendeleteim által akartam megszerezni.” (IFJ. BARTA JÁNOS: A nevezetes tollvonás. II. József visszavonja rendeleteit. Budapest, 1978, 118. oldal)

„Néhány követelés megadása nem lett volna elegendő, tehát rászántam magamat, bár kínnal, minden rendeletem visszavonására” vallott lépéséről Lipót fivérének február 7-én. II. József személyiségével nem volt összeegyeztethető, hogy félmegoldásokban gondolkozzék. A nagybeteg uralkodó azonban még ebben a kilátástalan — és számára a felépüléssel már nem igen kecsegtető — helyzetben is országainak boldogulását tartotta szem előtt. Mindhárom rendelete, amelyeket kivett a visszavonás hatálya alól, korszakalkotónak és alapvetőnek számított a 18. század végén. A türelmi (tolerancia) rendeletet utóda, II. Lipót is tárgyalásra bocsátotta az 1790/91. évi országgyűlésen.

A XXIII. számú törvénycikk újfent megerősítette elhunyt fivére rendeletét, továbbra is biztosítva az akatolikusok vallásszabadságát. A szintén érvényben hagyott 1785. augusztus 22-én kiadott jobbágyrendelet a parasztok jogállásában és jogaiban hozott változásokat: eltörölte a jobbágy elnevezést, szabadon házasodhattak és költözhettek, megerősítette a telekhez való jogot, valamint vagyonuk szabad örökítésének jogát. A harmadik érintetlenül hagyott rendelkezés, az 1782-ben elrendelt lelkészségrendezés az alsópapság helyzetén javított.

A vármegyék követelésére ugyan a császár megígérte megkoronázását és országgyűlés összehívását, de betegségét ismerve azt is tudta, erre már nem fog sor kerülni — mindez csak az ellenszegülőket és engedetlenkedőket fogja lecsillapítani. Az uralkodó és tanácsadói maguk is tudatában voltak annak, hogy a magyar nemesség nem csupán tiltakozik, hanem konkrét lépéseket is tett a trónfosztásra. A történeti szakirodalomban ismert tény: a magyar ellenzék tagjai már 1788 óta tárgyaltak Berlinben. II. Frigyes Vilmos porosz király Karl August szász-weimari herceget ajánlotta királyjelöltnek. A porosz csapatok állítólag hadra készen várták a parancsot Csehország határán.

Ugyan már a „kalapos király” elhunyta után, de a magyar nemesi reformelit tagjai Nagy-Britanniában is próbálkoztak: Vay Miklós báró a tavasz folyamán Londonba utazott, ahol brit támogatást kért, vagy az ősi magyar alkotmány brit biztosításához, vagy a Habsburg-ház trónfosztásához, és Frigyes yorki herceget szemelték ki esetleges magyar királyjelöltnek. Végül ez a terv is csak próbálkozás maradt, mivel II. Lipót trónra lépése végül a Magyar Királyságban politikai konszolidációt hozott.

II. József már 1763-ban írt politikai emlékiratában, az ún. Rêveries politiques-ban értekezett kormányzati elképzeléseiről. Tervezete szerint birodalmának országaival megegyezésre kellene jutnia, hogy tíz esztendőre korlátlan hatalmat adjanak számára, s így akkor mindent megtehetne jólétükért, anélkül, hogy állandóan a beleegyezésükért kellene folyamodnia. A császár egyeduralkodása ugyan csaknem ennyi ideig tartott, mégsem érte el azt, amit akart. Tudása és szándéka szerint meghozott minden olyan intézkedést, amelyek népeinek javát szolgálták — módszere mégsem bizonyult megfelelőnek.

A teljes cikk a Magyar Országos Levéltár Archívum honlapján olvasható.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

3. Az ipari forradalom
I. Gazdaság, gazdaságpolitika, anyagi kultúra, pénzügyi és gazdasági ismeretek

• Ausztál kőművesekre, sztrájkok áldozataira és Szent Józsefre emlékezünk május 1-jén
• A bálnavadászat brutális gyakorlata olajozta be az ipari forradalom fogaskerekeit
• Az ipari forradalom szennyezésének legkorábbi nyomait mutatták ki a Himalája gleccserében
• A niagarai vízerőműhöz is szállított alkatrészeket a Škoda Művek
• Száz évre romba dőlt a kínai gazdaság, miután a britek megszerezték a tea titkát
• Egy chicagói sztrájk halálos áldozatainak emléknapja volt eredetileg május 1.
• Gőzerővel indította el az ipari forradalmat James Watt találmánya
• Meglepő vége lett a ló és a gőzmozdony versenyének 1830-ban
• Mi volt az angol ludditák igazi célja a géprombolással?