Csernobilról nem tájékozatták a magyar polgári védelmet

2011. április 19. 11:23 MTI

A dátum örökre bevésődött a világ emlékezetébe. 1986. április 26-án két robbanás zajlott le a csernobili atomerőműben, az egyik vegyi, a másik mechanikai. Hatásukra harminchárom tűzfészekben lobbant fel a láng. Sorozatos szabálytalanságok okozták a nukleáris balesetet, amelynek során radioaktív anyagok kerültek a légkörbe. A rendszerváltozás után napvilágra jutottak a robbanás részletei is, amelyekből kiderül hogyan érte a katasztrófa a magyar polgári védelmet, annak is legkeletibb parancsnokságát.

Korábban

Berényi Levente, aki a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Polgári Védelem vezetőjeként vonult nyugalomba, a színhelyhez legközelebbi polgári védelmi parancsnokság vezető tisztjeként élte át azokat a napokat.

- Milyen tájékoztatót kapott a parancsnokság a baleset bekövetkezése után a csernobili eseményekről?

- Olyat, amilyet az ország: semmilyet. Az egyetlen, amit a robbanás után négy (!) nappal, 1986. április 30-án 14 órától elrendeltek, a szigorított ügyelet volt. Ez többek között azt is jelentette, hogy a vezetőknek telefonon állandóan elérhetőknek kellett lenniük. Ennek az okát nem közölték, elvileg az is elképzelhető volt, hogy gyakorlat kezdődik. Másnap, május elsején a családdal elmentünk a gergelyiugornyai Tisza-strandra. Velem volt egy rádiótelefon, amelyen elérhettek a feletteseim. Az akkumulátorával együtt akkor még elég terjedelmes készüléket az egyik strandszatyorba tettünk, hogy ne legyen feltűnő.

- Mikor kapták az első érdemi információt a katasztrófáról?

- Akkor, amikor az ország. Május első napjaiban egy szintén polgári védelmis barátommal néztük a tévét, ahol az országos parancsnok nyilatkozott. Ebből tudtuk meg mi is, hogy Csernobilban baleset történt, és ez a szigorított ügyelet oka. Maga a nyilatkozat semmitmondó volt, egyetlen konkrétummal: étkezés előtt jól meg kell mosni a salátát… Később módomban volt elolvasni azt az anyagot, amelyet a parancsnok fel szándékozott olvasni, az már jóval konkrétabb lett volna, de a politikai vezetők nem engedélyezték felolvasását, mondván: nem kell pánikot kelteni.

Nemcsak nálunk volt ez a tájékoztatás irányelve, hanem a helyszínen, Ukrajnában is. Ott sem voltak közlékenyebbek. Később derült ki, hogy Pripjatyban, az erőműtől 40 kilométerre, ahol a csernobili dolgozók és családjaik laktak, május elsején még megrendezték a korábban kiírt focimeccset is. (Érdemes összevetni: a fukusimai balesetnél, amely kezdetben kisebbnek minősült, a hatóságok első intézkedésként kitelepítették a lakosságot az erőmű körüli tíz, majd húsz kilométeres övezetből, és felszólították az evakuálási zónán kívül élőket is, hogy ne menjenek ki a szabad levegőre, hanem zárkózzanak be a házakba.) A szervezett kitelepítést akkor kezdték meg, amikor sikerült a helyszínen összevonni a szükséges számú teherautót, amelyeken mindenki elhagyta Pripjatyot, az azóta kihalt várost.

A szabolcsi helyzet azért volt ellentmondásos, mert - mint azóta tudjuk - a csernobili légáramlatok egy körhöz hasonló pályán előbb Skandinávia, Németország és Csehszlovákia felé vitték a radioaktív felhőt, amely hazánkat Nógrád megye és Budapest térségében érte el. De a helyi lakosság ezt nem hitte el, és abból indult ki, hogy ők vannak legközelebb a helyszínhez, a hazai tájékoztatás ködösít.

- A polgári védelmisek mérései azt mutatták, hogy a megyében nem emelkedett a sugárzás mértéke. Ettől függetlenül számos esetben kellett kivonulni mérésekre - emlékezik vissza Berényi Levente.

- A megyei pártbizottság első titkára telefonált, hogy egy bizonyos községben fehér por száll a levegőből, az emberek félnek, azonnal menjünk ki. Ilyen kérést akkoriban nem lehetett visszautasítani. A helyszínen kiderült: a közelben egy téesz repülőgépről műtrágyát szórt ki, amelyből az erős szél a falu felé is sodort. De látványosan meg kellett "mérni" a nem létező sugárzást, és megmutatni a műszert, hogy nem reagál a fehér porra.

Ami viszont valóban emelkedett sugárzást mutatott, az az Ukrajnából érkező teherautók, kamionok alváza volt. A kocsiszekrényt jobban mentesíthették. Ugyanez a sugárzásnövekedés megjelent az onnan jövő széles nyomtávú vagonok alvázán is. A pánik átragadt a tőlünk nyugatra, délre lévő országokra is, amelyek nem fogadták a már átrakott vagonokat sem. Volt úgy, hogy Záhonytól Kisvárdáig álltak a beérkezett széles nyomtávú szerelvények, mert nem engedték átrakni őket. A keskeny nyomtávú vagonok meg a nyugati, déli határokon vesztegeltek.

A szokásosnál sűrűbb mérések még júniusban is folytatódtak, aztán lecsengett a csernobili tragédia, amelynek a rendszerváltásig igyekeztek eltitkolni tényleges méreteit. A magyar szakemberek viszont 1993-ra olyan kapcsolatba kerültek az ukránokkal, hogy megszerveztek egy közös helyszíni bejárást Csernobilban és környékén.

A néhány szakemberből álló stábot a legjobb sugárdózismérőkkel szerelték fel. - Mindenki három dozimétert kapott bokára, csuklóra, mellkasra - eleveníti fel a szakember. - Kontrollnak még hármat, ezeket az egész utazás alatt a gépkocsiban hagytuk. Utóbbiak egy magyar fejlesztésű Pille nevű műszerhez tartoztak, amelyet először Farkas Bertalan vitt fel az űrbe, és azóta is használják. Az akkor még működő atomerőmű 30 kilométeres sugarú körzetébe csak engedéllyel lehetett bemenni. A szűkebb, öt kilométeresbe pedig azzal sem, legalábbis kívülről jött autóval. E zóna előtt az útpadkán hagytuk a kocsit, mi pedig egy, csak a szűkebb zónán belül közlekedő buszra szálltunk át. Az akkor ott dolgozók szintén így jártak munkába. Kiszálltak a buszból, átültek arra a járműre, amely csak a belső zónán belül közlekedett. Nem volt járművel átjárás a két zóna között.

A szakemberek mintegy 70 méterre közelítették meg a sérült blokkot magába zárószarkofágot, és folyamatosan mérték a sugárzást. Bizony, ha arról fújt a szél, észlelték az emelkedett sugárzást, tehát nem zárt jól a beton. Az üzem más területén nem mértek a hazai háttérsugárzás másfélszeresénél nagyobb értéket. Megnézték a Csernobil Múzeumot is, ahol szembesültek a ténnyel: több ezer ember halt meg a reaktorrobbanás következtében.

Amikor hazaértek és kiértékelték a dózismérőket, kiderült, alig kaptak több sugárzást, mintha itthon lettek volna az alatt az idő alatt. Ez azt jelentette, hogy a mentesítés és az eltelt hét év megtette hatását. De amikor a kontrollok adatait is meghatározták, azt vették észre, hogy azok a műszerek kétszer akkora sugárdózist észleltek, mint amennyit a személyi doziméterek. Hamar rájöttek, hogy a radioaktív anyagot az útpadkára és a környező erdőbe mosta a mentesítésnél használt mosófolyadék, és ott azóta is kifejtette a sugárhatást.