Miért gyűlölik Gorbacsovot Oroszországban?

2011. március 2. 11:10 MTI

Mihail Szergejevics Gorbacsov, a Szovjetunió első és utolsó elnöke, a peresztrojka és a glasznoszty atyja, a Nobel-békedíj kitüntetettje ma ünnepli 80. születésnapját számos világhíresség társaságában. A nyilvános ünnepséget azért Londonban rendezik, mert Gorbacsov fő célja a gyűjtés jótékonysági célra, de Moszkvában is megülik, vagy talán már meg is ülték a születésnapot szűk családi és baráti körben, egy étteremben, mint bárki más.

Korábban

Mihail Gorbacsovot Oroszországban a hivatalos vezetés - amelyet nem ritkán bírál udvariasan, de határozottan - gyakorlatilag figyelmen kívül hagyja, legitimitását Borisz Jelcinre, Gorbacsov utódára, Oroszország első elnökére vezeti vissza, s ennek megfelelően Jelcin minapi születési évfordulóját hangosan megünnepelte, a Gorbacsovéról azonban még nem esett szó.

A liberális ellenzék mélyen tiszteli és hálával veszi körül, és némi bűntudattal, hogy akkoriban nem értette és nem támogatta eléggé. Az egyszerű emberek többsége pedig szinte gyűlöli, mert az ő számlájára írja a birodalom széthullását, amelynek következtében az egykori Szovjetunió területének 22, lakosságának 48 százaléka elveszett. Nehezen bocsátják meg neki szigorú, de mai becslések szerint milliók életét megmentő alkoholellenes kampányát.

Az ellenzéki liberális Novaja Gazeta szerint a 20. században számos igen jelentős politikus tevékenykedett, aki a szükséges pillanatban meg tudta változtatni országa sorsát, de Mihail Gorbacsov az egyetlen, aki a világ rendjét változtatta és határozta meg hosszú távra, s aki képes volt egyidejűleg "lebontani" a régi, és építeni az új rendszert.

Kétségkívül Gorbacsov érdeme a nukleáris leszerelésről szóló orosz-amerikai párbeszéd megkezdése és az ennek eredményeként megkötött leszerelési szerződések. Miközben a Szovjetunió már rég nem volt képes vetélkedni a fegyverkezési versenyben a Nyugattal, Gorbacsov önként vállalta a leszerelést, míg elemzők szerint a helyében sok más szovjet politikus évekig a nukleáris elrettentéssel zsarolta volna a világot.

Kétségtelenül Gorbacsovnak köszönhető, hogy Kelet-Európa kiszabadult a "szovjet testvéri ölelésből", Csehországban, a Német Demokratikus Köztársaságban, Lengyelországban és talán Magyarországon is nem egy politikus reménykedett a fordulat, a rendszerváltozás idején Moszkva "testvéri szolidaritásában", de Gorbacsov ettől határozottan elzárkózott. "Egyetlen embernek, Mihail Gorbacsovnak köszönhető, hogy az egész kommunista rendszer összeomlott, hogy ezzel véget ért a hidegháború, a két ellenséges világrendszer szembenállása, s hogy mindez békésen ment végbe" - írta a Novaja Gazeta.

Elemzők szerint Gorbacsov az orosz történelemben első ízben fordult közvetlenül az emberekhez, mellőzve a béna és bénító apparátust, s egészében olyasmire vállalkozott, amire addig nem volt történelmi tapasztalat, pedig tudnia kellett, hogy a szovjet rendszer peresztrojkája - átalakítása - semmiképpen nem a hatalma megszilárdítását szolgáló politika, sőt, hatalmas kockázatokkal jár. Nagyon sok orosz elemző egyetért abban, hogy a gorbacsovi úton járva az ország már rég demokráciában élhetne és haladhatna a jólét felé vezető rögös úton.

Tény, hogy a Szovjetunió széthullása, a kommunista párt megsemmisülése nyomán, a paternalizmus után kialakuló új világban nagyon sokan nem találták a helyüket. Nagyon sokan nem tudtak élni a váratlan szabadsággal, s a jelek szerint ma sem tartanak rá igényt. Az értelmiség pedig, amely erre szomjazott, s amely sokáig abban a hitben volt, hogy reformokban van része, azért orrolt meg rá, mert szerinte folyton fékezte a folyamatot. Csak később vált világossá, hogy mi következhetett volna be, ha nem teszi.

Megnyitotta az utat a politika tényleges pluralizálódásához és a demokratizálódáshoz, de utána az ország visszatért az egyszemélyi hatalomhoz és a birodalmi identitáshoz, vagyis ma bármiféle változást ugyanott kellene elkezdeni, ahol Gorbacsov kezdte, s újra a reform vagy a rombolás lenne a dilemma.

Minden téren történelmi precedenseket teremtett: lemondott tisztségéről, s úgy hagyta el a Kremlt, ahogyan előtte az orosz, vagy a szovjet vezetők közül senki: nem ragaszkodott a hatalomhoz és nem próbált utódot kijelölni. Megmutatta, hogy a hatalom után is van élet, saját hazájában is. Magánéletében teljesen fel tudta számolni azt a falat, amelyet korábbi hatalma vont köré, és ugyancsak szokatlan lépésekre vállalkozott: reklámfilmekben, sőt, Wim Wenders német rendező egyik játékfilmjében is szerepelt, hogy a kapott hatalmas összegeket aztán átutalja néhány éve elhunyt felesége, Raisza rákbeteg gyerekek megsegítésére létrehozott alapítványának: e célra megy a londoni rendezvények bevételének az a része is, amely Gorbacsovhoz kerül. Lemezt vett fel Dalok Raiszának címmel, amelyen orosz románcokat énekel.

Egyszer még indult egy elnökválasztáson, s alig 1 százaléknyi szavazatot kapott. Tudomásul vette. Interjúiban egyáltalán nem elkeseredetten, hanem kifejezetten jókedvűen emlékezik és nyilatkozik. Drámai személyiség: a hullám, amelyet keltett, lemosta őt magát is a politika és a hatalom színpadáról, s miközben az egész világon mélyen tisztelik, hazájában rombolóként tartják számon. Ám egészen bizonyosan örökre beírta magát a történelembe.