Hetvenből 28 év a Magyar Nemzeti Galéria élén

2010. szeptember 8. 08:59 MTI

Először kinevezték, majd háromszor pályázattal nyerte el a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) főigazgatói posztját Bereczky Loránd Munkácsy-díjas művészettörténész. Negyedszer azonban már nem indult, így most felmentési idejét tölti, mert nyugdíjba vonult - nemrégiben töltötte be 70. évét.

Korábban

"Élvezem a semmittevést, és a felelősség súlya is másként érint, bár amikor meghallottam, hogy emelik a távhő árát, összerándult a gyomrom, mert a Várnegyedet, benne a galériát azzal fűtik. Aztán persze ráébredtem, hogy ez már nem az én dolgom. Nem irigylem az utódomat, mert a fenntartási költségekre egy fillért sem kapunk az államtól, azt ki kell gazdálkodnunk, csak a munkabért utalják át" - kezdi a beszélgetést a főigazgató az MTI-Press tudósítójával.

"Büszke vagyok arra, hogy 1982-től, amikor ide kineveztek, az évek folyamán nagyszerű csapatot építettem. Amikor elkezdtem a munkát, megmondtam: aki akar és tud dolgozni, annak védelmet nyújtok. Lényeges, hogy őszinte légkörben dolgoztunk, másként nem hozhattunk volna létre olyan nagy kiállításokat, mint például a Történelem - kép, amely az idő, az erkölcs és a hatalom viszonyát elemezte, a Mátyás - reneszánsz, A lélek és forma (ez utóbbi a szecesszióról szólt), a Munkácsy- vagy a Nagybánya és Rippl-Rónai-tárlat, amelyet szinte egész Európában bemutattunk, a Kassák-, később a Mednyánszky-kiállítás, vagy A magyar Vadak, amely Franciaországban is nagy sikert aratott" - sorolja.

Tudatos program szerint dolgoztak, az állandó kiállítások fokozatos megteremtése mellett a főigazgató bevezette azt a gyakorlatot, hogy az időszaki tárlatokat komoly kutatómunka előzte meg, az eredményt katalógusban adták közre, és ezek a kiadványok tudományos iránytűként szolgáltak, némelyikük még szolgál is a mai napig. Ezekben a katalógusokban Bereczky Loránd írta az előszót, és ő volt a felelős kiadó is. Nem ő akart kutatni, sem kiállítást rendezni, mert ahogy munkatársainak a kezdetekben ígérte: ő a nyugodt, alkotói légkört szavatolta. Ez az írásos anyag életművének gerince lett.

"Pályámra meghatározó befolyással volt az iskola. Kiváló tanáraim voltak, még most is emlékszem a nevükre. Kispesten jártam általánosba, a nyolcadik év végén csak átmentem a szomszéd épületbe, és beiratkoztam a Deák Ferenc Gimnáziumba. Tavaly volt az 50 éves érettségi találkozónk, amelyre még az Egyesült Államokból is hazajött egyik osztálytársunk. Nagyon jófejű osztályunk volt, csak orvosból hat-hét van közöttünk. Mindemellett rengeteget sportoltunk, az osztálylétszám kiadott egy kézilabda csapatot, sokat mérkőztünk más iskolákkal" - idézte fel. "Kisgyerek korom óta olvasok, hat évvel idősebb bátyám hatására lettem "könyvfaló". A gimnáziumban másodikos koromban feleltem utoljára magyarból. A testvérem orvos lett, halálával 13 ezer kötetes könyvtárat hagyott hátra. Apám különös ember volt, jogászkodott, majd 1945-ben beiratkozott az orvosi egyetemre, és munkája mellett megszerezte az orvosi diplomát is."

Bereczky Loránd magyar-művészettörténet szakra jelentkezett az ELTE-re, de nem vették föl. Egy évig nyomdában dolgozott, ennek - ahogy megjegyezte - a mai napig hasznát veszi. Második próbálkozása már sikerrel járt, közben beleszeretett az egyiptológiába, Dobrovits professzor külön tanítványa lett; szakdolgozatát oda írta, és a tanszéken töltötte gyakornok idejét is.

Egyetemistaként nyaranta sokat kalandozott. Ahogy mesélte, diákigazolvánnyal és 250 keletnémet márkával egy hónapot töltött az NDK-ban, csaknem minden múzeumot végigjárt. Prágába is elment a haverjával, majd fölültek a pozsonyi vonatra, és bebarangolták Pozsonyt is, szállodájuk a vonat volt, mert ott aludtak, de nagyszerű baráti hálózat alakult ki ezekkel az utazásokkal. Végül az egyetem befejezése után mégsem lett kutató, inkább a Tisztiházban, a kulturális osztályon kereste meg az első "kenyérre valót" 1965-től. Szervezett irodalmi estet és varrótanfolyamot, ezzel belekóstolt a népművelésbe, amelyet kultúraagresszióként értékelt, de megtanulta, hogy feltételeket kell teremteni ehhez a munkához is.

"A következő állomás az akkori Kulturális Kapcsolatok Intézete volt, ott mindig elmentem mindenhová, ahová küldtek kapcsolatot építeni, kiállítást szervezni. Volt, amikor két kollégám várt a repülőtéren, és átadták a mama küldte tiszta fehérneműt, inget, és máris repültem tovább" - meséli. A mozgékony, aktív, még nőtlen fiatalembert 1968-ban a kulturális minisztériumba helyezték, a művészek utaztatása, ügyeik intézése, műtárgyvásárlások volt a feladata. Íróasztala nem volt, ez őt nemigen zavarta, mert szívesebben üldögélt műtermekben Vilt Tibornál, Schaár Erzsébetnél, Domanovszky Endrénél és más kortárs alkotóknál. A művészvilággal ekkor alakult ki széles körű kapcsolata.

"1972-ben újabb váltás következett, a párt központi bizottsága tudományos, kulturális és közoktatási osztályán a képzőművészettel kellett foglalkoznom. Tíz évig dolgoztam ott, ezalatt az idő alatt kiderült rólam, hogy nincsenek politikai ambícióim, így kerültem 1982-ben az MNG élére, és húztam le 28 évet az intézményben" - eleveníti fel.

Családját illetően megjegyzi, hogy szülei Békés városába valók, ott ismerkedtek meg, kötöttek házasságot, majd apját, aki jogász volt, fölhelyezték Budapestre, a rokonság viszont ott maradt. "Anyám 1940 augusztus elején hazament, hogy ott szüljön meg engem augusztus 12-én, nagyanyám, nagynéném és a bábaasszony segítségével... Hatvannyolc éve élek Budapesten, Kispesten éltük át az ostromot, lövés, bombázás ott nem volt, de élelmiszer sem, ezért anyám 1945-ben föltett a vonatra, és 1947-ig, míg iskolába nem kellett mennem, Békésen voltam a nagyanyámnál. Az Alföldön szerzett élmények, a tág látóhatár, a szabadság érzete, az ott élő emberek gondolkodásmódja, a kimondott szó súlya, annak megtartása nekem életre szóló örökség" - hangsúlyozza.

Két nagy kiállítás-adóssága maradt még a galériában, de jóval távozása előtt elindította mindkettőt. Idősebb Markó Károlynak (1791-1860), a magyar tájképfestészet megteremtőjének átfogó tárlata 2011 tavaszán, Ferenczy Károlynak (1862-1917), a magyar impresszionista festészet legnagyobb mesterének a kiállítása pedig jövő ősszel lesz.

Manapság azon töpreng, hogy 1945-ben kétfelé vált a művészet. A művész kivívta ugyan magának az önállóságot, de egyfelől piaci viszonyok között kellett talpon maradnia. A másik oldalon a politikai befolyás nőtt meg, és ideológiai alapon kellett alkotni. Az eredmény mindkét oldalon ugyanaz, sikerült eltávolítani a közönséget a kortárs művészettől. Azt akarja megvizsgálni, hogy ebben mekkora szerepe volt az oktatásnak, az általános műveltségnek és a szélhámosságnak. "Remélem, hogy a témát feldolgozom, és papírra is vetem" - jegyzi meg.

Nyitott ember, érdeklik a világ dolgai, szereti az embereket, kíváncsi rájuk, szeret jókat enni, szívesen eszi az egyszerű főzelékeket is, mint a zöldbab vagy a tök, persze feltéttel, nem válogatós, mert - mint mondja - menzán nőtt fel. Bolondul az autóvezetésért és a szép kertért. Korábban 300 fajta virágot gondozott a ház körül, de most már a kert szépsége a feleségét dicséri.