7 végzetes pillanat

Picasso és a kommunizmus

2010. március 4. 09:42 Fekete István

Nem rendítette meg 1950-ben Pablo Picassót a keményvonalas káderek túlsúlyra jutása, aki még a magyar, illetve a lengyel forradalmak leverése után sem lépett ki a francia kommunista pártból, amelyhez - a maga módján - haláláig lojális maradt.


Fókuszban a világbéke

Picassónak az első és második világháborúban, valamint a spanyol polgárháborúban tanúsított pacifista álláspontját néhány kortársa úgy értelmezte, hogy a festő nem elvi megfontolásból, hanem inkább gyávaságból maradt távol az eseményektől. A New Yorker című amerikai magazin egy ízben így jellemezte Picassót: „gyáva, aki két világháborút is kihagyott, miközben barátai szenvedtek és haldokoltak”. Antifasisztaként Picasso ugyan rendre kikelt Francisco Franco rendszere ellen, azonban fegyverrel egyszer sem adott nyomatékot szavainak. A művész fiatalon távolmaradt a katalán függetlenségi mozgalmak fősodrától is, noha általános támogatásáról biztosította bajtársait és szimpátiájával tűntette ki a különböző, elszakadást hirdető szervezeteket.

Picasso csak viszonylag későn, hatvanhárom éves korában, 1944-ben aktivizálta magát: ekkor lépett be a francia kommunista pártba, majd részt vett a Zsdanov által irányított békemozgalom 1948-as wroclawi alakuló kongresszusán. Picasso akkor csatlakozott a kommunistákhoz, amikor az eszme a francia közéletre és a kulturális életre a legnagyobb befolyással volt: ekkor térhetett vissza Párizsba a szovjet száműzetésben élő Maurice Thorez, a francia kommunista párt pedig 1945 és 1947 között kormányzati funkciót töltött be. Picasso ugyan nem folyt bele a párt napi ügyes-bajos dolgaiba, azonban maga Thorez látta el a festőművészt instrukciókkal.



Az antifasiszta kiállása miatt már 1936-ban pintor marxista-nak (marxista festő) nevezett Picasso nem olvasta Marxot és keveset tudott a Szovjetunióról is, azonban kommunizmusa meglehetősen mélyen gyökerezett – állítja Gertje Utley, a Picasso: The Communist Years című könyv szerzője, aki szerint a művész meg volt győződve, hogy úgy is lehet kommunista, ha nem veszi át az eszme összes tanítását.

A festőművész 1950-ben tizenkét társával együtt amerikai vízumhoz folyamodott, hogy a Békepartizánok Világkongresszusának delegáltjaként meggyőzze Trumant, hagyjon fel az atombomba használatával. Az FBI ekkor már hat éve figyelte Picassót, s a szenátus külügyi bizottsága a moszkvai és párizsi amerikai követséggel, a kongresszussal és a nyomozóhatóságokkal egyetértésben úgy döntött, az egész delegációtól megtagadja a vízum kiadását. Az FBI vezetője, J. Edgar Hoover személyesen járt közbe a párizsi nagykövetségnél, hogy az iroda minél több információhoz jusson hozzá a világhírű művész tevékenységével kapcsolatban – a festő-szobrászt ekkor még a Szovjetuniónak való kémkedéssel is megvádolták.

Picassónak azonban nem tudták elvenni a kedvét a „béke” propagálásától: a művész a nemzetközi békemozgalom „apostolaként” széltében-hosszában bejárta Európát, s továbbra is kiállt a kommunizmus mellett, noha a Sztálint ábrázoló – a vád szerint „nem eléggé realista” – portréját illető kritikákat nem tette ki az ablakba. Picasso eközben számos pártapparitcsikkal konzultált, tucatnyi kommunista ügyet támogatott – nem egyszer akár két-három millió frankkal is –, készített plakátokat a pártnak, lányát pedig a békét szimbolizáló galamb spanyol neve után Palomának nevezte el.

Mészárlás Koreában

„A Picassót tanulmányozók számára a második világháború utáni dekád festészetileg nem annyira érdekes
” – állítja Utley, ugyanis Picasso ezekben az években fejtette ki a legaktívabb propagandatevékenységet. A Madrid védőinek kivégzése (1808, Goya) által inspirált, a Mészárlás Koreában című alkotás (1951) az első didaktikai, ideológiai üzenettel bíró festmény volt, amely nyíltan felemeli a szavát az Egyesült Államok és az ENSZ égisze alatt elindított hadműveletek ellen. A festmény azért is érdekes, mivel Thorez távozásával a francia kommunista pártban ekkor vették át a kormányrudat a keményvonalas politikusok, Picasso pedig haladt tovább az árral – írja Utley. A művészettörténész szerint azonban Picasso sohasem vált a szovjet szocreál művészet képviselőjévé, de például a negyvenes-ötvenes évek litográfiái és kerámiái már a magas művészet és a tömegigény között tátongó szakadék áthidalását célozták meg.

Picasso 1957-ben egy interjú során a francia kommunista lap, a L’Humanite hasábjain így fogalmazta meg politikai orientációját: „Azért váltam kommunistává, mert a pártunk mindenkinél jobban harcolt a jobb világ felépítéséért, hogy az emberek tisztábban gondolkodjanak, szabadabbak és boldogabbak legyenek. Azért váltam kommunistává, mert a kommunisták voltak a legbátrabbak Franciaországban, a Szovjetunióban és szülőhazámban is. Soha nem éreztem magam annyira szabadnak és késznek, mióta csatlakoztam (a Francia Kommunista Párthoz)”.

Utley szerint 1956 lett volna a legkedvezőbb pillanat a pártból való kilépésre, s mivel ez végül nem történt meg, joggal tételezhetjük, hogy Picasso személyes elkötelezettséget érzett a kommunizmus ügyéért.

2018. tél: 7 végzetes pillanat
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (4 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 25% kedvezménnyel.
A 4. lapszámot ajándékba adjuk.
6 368 ft 4 776 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 65% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 6 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!