Andrej Szaharov, a békeharcos atomkutató

Atomrobbantástól a Nobel-békedíjig

1938-ban kitűnő eredménnyel érettségizett, majd apja nyomdokain haladva a fizikus pályát választotta, és 1942-ben diplomázott a moszkvai Lomonoszov Egyetemen. A második világháború alatt egy Volga melletti üzemben dolgozott, majd 1945-től a Lebegyev Fizikai Intézet munkatársaként a nukleáris fúziót kutatta a Nobel-díjas Igor Tamm mellett. Mestere révén 1948-ban bekerült a szovjet hidrogénbombát előállító csapatba, s miután 1953 augusztusában sikeresen kipróbálták az új tömegpusztító fegyvert, még abban az évben, 32 évesen beválasztották a Szovjet Tudományos Akadémia tagjai közé. Kutatásai a legtitkosabb minősítést kapták, külföldre nem utazhatott, egyedül az atomenergia békés hasznosítására vonatkozó elképzeléseit publikálhatta 1958-tól az Atomnaja Enyergija című folyóiratban.

A termonukleáris fegyvereken dolgozva - különösen a második szovjet hidrogénbomba 1955. novemberi felrobbantását követően - a fiatal tudósban mind több erkölcsi kérdés vetődött fel. Kezdetben hitt abban, hogy munkája létfontosságú a világ erőegyensúlyának megteremtése érdekében, ám épp kutatásai döbbentették rá, hogy milyen veszély fenyegeti az emberiséget az atom- és hidrogénfegyverek korában. Egyik kezdeményezője lett annak, hogy a földfelszínen, a levegőben és a vizeken szüntessék be a nukleáris kísérleteket. Nyikita Hruscsovot, az SZKP KB első tikárát, miniszterelnököt is levelekkel ostromolta ennek érdekében - mindhiába.

A hatvanas években bontakozott ki Andrej Szaharov polgárjogi tevékenysége. 1966-67-ben hangzottak el első felhívásai a megtorlások áldozatainak védelmében, s 1968-ban írta meg - később Nyugaton közzétett - cikkét "Gondolatok a haladásról, a békés egymás mellett élésről és az intellektuális szabadságról" címmel. Leonyid Brezsnyevhez, az SZKP KB főtitkárához intézett emlékeztető feljegyzésében az állam fő feladatának nevezte az állampolgárok jogainak szavatolását és védelmét, s gyakorlatilag hitet tett a jogállamiság, a nyilvánosság, az állampolgári kezdeményezések szükségessége mellett.

Szaharov 1970-ben Moszkvában megalapította a szovjet emberi jogi bizottságot, vállalta a kiállással járó kegyvesztettséget, a hivatalos körökkel való szembefordulás következményeit. Főként 1972-től nőtt érezhetően a rá és a hozzá közelállókra nehezedő nyomás, megfosztották a "nómenklatúrát" megillető kiváltságoktól is. 1974-ben tartott először éhségsztrájkot, követelve, hogy engedjék szabadon a politikai foglyokat, a meggyőződésük miatt pszichiátriai intézetekbe zárt embereket, és ismerjék el a kivándorláshoz való jogot. Csak olaj volt a tűzre, hogy 1975-ben megkapta a Nobel-Békedíjat, amit az akkori Szovjetunió hidegháborús tettnek minősített, s nem is engedte, hogy a tudós személyesen vegye át kitüntetését.

1. Atomrobbantástól a Nobel-békedíjig
2. Az első szovjet ellenzéki