A környezettörténet nyitott kérdései

Történeti környezetkutatás

Hans Rosenberg 1968-ban azon élcelődött, hogy `az utóbbi években az ún. társadalomtörténet sok olyan téma homályos gyűjtőneve lett, melyeket az NSZK történettudományában haladónak és végiggondolásra érdemesnek tekintenek` (Rosenberg 1969: 147). Manapság pedig egyre inkább úgy érezzük, hogy ugyanígy tréfálkozhatnánk a környezettörténet helyzetén, itt is, ott is azt látva, hogy milyen simán társítják hozzá gondolatban a nő-, a béke-, a művészet- és test-, a szenzibilitás- és a városrészek történetét. A társadalomtörténet gyermekkorának emlékezetéből azonban reményt is meríthetnénk, tekintve, hogy a sokoldalú kapcsolódási képesség e diszciplína vitalitásának ékes tanújele - ha a környezettörténet, ellentétben a társadalomtörténettel, nem az állásfelszámolások és a defenzív állagmegőrzés időszakában került volna az egyetemek falain belülre. Emiatt ugyanis fennáll annak a veszélye, hogy a környezet iránti érdeklődés a történettudományban nem inspirál majd igazán új kezdeményezéseket, hanem a meglévő kutatási irányokhoz fog kapcsolódni. Ezért is rendkívül fontos, hogy megértsük a környezettörténet különösségét, de legalábbis azt, hogy mely irányokban kellene ezt a különösséget keresnünk.

Feltételezik például, hogy az erdő- és a vízhasználat körüli konfliktusok automatikusan a környezettörténet tárgykörébe tartoznak; azonban ezek esetében rendszerint ökonómiai érdekek ütközéséről van szó. Sok minden, amit a környezettörténethez szokás sorolni, sokkal inkább az erőforrások emberi felhasználásának történetéhez tartozik. Georges Bertrand sajnálkozik afelett, hogy az erdő eddig csak annyiban került a történész érdeklődésének homlokterébe, hogy mekkora volt a fakitermelés, illetve, hogy milyen mértékű terhelés érte az erdőt a különféle hasznosítási jogok következtében (Duby 1975: 35). Párhuzamot vonva a társadalomtörténettel azt várhatnánk, miként utóbbi képes volt a politikatörténet puszta hátterének és titkos mozgatórugóinak feltárásától elmozdulni a saját központi vonatkoztatási pontja, a társadalom felé, amelyet történeti alannyá tudott fejleszteni, úgy a környezettörténetben is egyfajta haladást figyelhetnénk meg; mégpedig azt, hogy erősödik e diszciplína autonómiája: az ökológiai dimenziójú ökonómiai konfliktusok analízisétől a környezet mint olyan történetírása felé, melyben erdő és víz nem csak rendeletek és e rendeletek elleni vétségek tárgyaként, hanem történeti szubjektumként jelennek meg.

Értelmetlen lenne ugyanakkor ezen az úton a végsőkig elmenni (ahogyan az sem kívánatos, hogy a politikatörténetet teljes mértékben kiiktassuk a társadalomtörténetből). Nemcsak azért, mert ily módon valamennyi cselekvési perspektívát elveszítenénk; hanem mert a történész ezáltal az ökológiai mozgalom egyik alapproblémájával szembesülne: a környezeti tudatosság saját jogokkal szeretné felruházni a természetet, miközben folyvást az emberi szükségletek foglalkoztatják. Hogy konkrétan mit jelent a "természet" a történelemben, azt emberi szükségletek határozzák meg. Az "önmagában vett természet" miatt nem kell aggódnia az emberiségnek: még egy atomháború után is léteznének valamiféle ökológiai rendszerek; a kérdés csak az, hogy ebben az esetben maradna-e még olyan hely [Nische], mely az ember számára ökológiai szempontból is megfelelő lenne: az "ökológiai problémák" az emberiség problémái. Így az írott forrásokra támaszkodó környezettörténetírás mindig is emberközpontú; másfelől sok környezeti probléma épp az antropocentrikusságban gyökerezik. A történeti környezetkutatásnak meg kell próbálnia ezt a feszültséget operacionalizálni. Időlegesen a következő definíciót javaslom:

A történeti környezetkutatás az emberi élet- és reprodukciós feltételek hosszú távú fejlődését kutató diszciplínák közé tartozik. Azt vizsgálja, hogy az ember hogyan befolyásolta ezeket a feltételeket, illetve miként reagált annak zavaraira. Ezen belül is kitüntetett figyelem illeti meg az emberi cselekvések nem szándékolt, hosszú távú kihatásit, melyekben az egymást felerősítő [synergetisch] hatások és a természeti folyamatokhoz kapcsolódó láncreakciók teljes mértékben érvényre jutnak.

Az így kijelölt irány azt a célkitűzést foglalja magába, hogy a környezettörténet önálló, speciális kutatási területté nője ki magát, valamint, hogy nyisson az általános történettudomány felé: mindkettő egyformán szükséges, és mindkettőnek meg is kellene valósulnia. A környezettörténet ugyanis nemcsak témaválasztásában, hanem megismerési érdekeiben [Erkenntnisinteresse] is sokkal közelebb áll a világ történeti megközelítéséhez, mint azt feltételezik. A hosszú távú fejlődési ívek, szinergetikus hatások, valamint a nem szándékolt hatásláncolatok kidolgozása: ezek azok a folyamatok, amelyek a történettudomány specifikus megismerés-lehetőségeinek magját képezik. Már maga a "fejlődés" fogalma is, ami a történetírás konstitutív eleme, tartalmaz egy darabka természetet. Bár Droysen ellene volt a természeti elemek történetírásba való felvételének; úgy vélte, a "természet átszellemült formában" jelen van a történelemben, csak az elmúlással következik be a "tiszta [bloß] természetesség", és ennek kinövései "a valódi elgyengülés utolsó megnyilvánulásainak" tekintendők (Droysen 1975: 212). Ez a szitkozódás azonban éppen szóhasználatában árulkodó. Az a vágy, hogy a természeti folyamatokat integráljuk a történelembe, mélyen átszövi a historiográfiát (Radkau 1972: 153) és olyan művekben csúcsosodik ki, mint Braudel "Mediterraneé"-ja; a környezettörténet ennyiben a történészek régi álmát váltja valóra. A történetírás nemcsak a haladásnak adózik csodálattal, hanem legalább annyira a hanyatlásnak is: ebbe a képletbe jól illeszkedik a környezeti problémákkal való foglalkozás.

Ugyanígy azt sem szabadna eltagadnia a történeti környezetkutatásnak, hogy az ökológiai mozgalomból ered; csak meg kell tanulnia ezt a kérdést kezelni. A környezetvédelmi politikához hasonlóan a történeti környezetkutatás is tagolható a különféle hordozó közegek szerint: víz, levegő, táj, erdő, stb. Azonban az efféle felosztás hosszú távon nem lehet kielégítő; ily módon ugyanis semmiféle történeti struktúra nem jön létre. Mind történeti, mind ökológiai szempontból az a mérvadó, hogy megragadjuk a különböző hordozó közegek közötti összefüggéseket; az is meggondolandó, hogy miként juttatható érvényre az okozó-elv, nemcsak a környezeti politika, hanem a környezettörténet területén is. Ha a történetírás oda jutna, hogy a környezeti károkat - leegyszerűsítve a helyzetet - az ember eredendő bűnei közé sorolná, azzal a történész nemcsak a mai környezetszennyezőknek adna általános felmentést, de egyúttal minden, a részletekre kiterjedő kutatást is érdektelenné tenne. Mindazonáltal a történeti környezetkutatás nem állhat meg a szabályozások és az azokból adódó konfliktusok, akciók, bírósági keresetek és botrányok - források tekintetében különösen jól megragadható - szintjén. A vizsgálódásoknak ez a fajtája általában megmarad az intencionális cselekvés jórészt csekély távlatokkal kecsegtető területén; a környezeti folyamatok "tartóssága" [long dureé] és a probléma speciális komplexitása, ami a nem szándékolt hosszú távú hatások folytán áll elő, a látószögön kívül marad, vagy legalábbis nem lesz egykönnyen elérhető. Ezen a módon nehéz egy igazán nagy léptékű környezettörténetírást létrehozni.
Az amerikai kutatók ebből a szempontból jobb helyzetben vannak: az Egyesült Államokban néhány esetben drámai eseményként következtek be korszakos jelentőségű környezeti változások, mégpedig igen rövid idő leforgása alatt: a hatalmas erdőségek kipusztítása, a bölénycsordák lemészárlása és az 1930-as évek végzete, a Dustbowl. Ennek kontrasztjaként ott voltak az indián népek: közülük néhány valóban prototípusa lehetne a természettel összhangban élő közösségnek. A londoni szmognak köszönhetően Angliában is meg lehet írni "levegőszennyezés anekdotikus történetét" (Brimblecombe: 1982: 97-105). Közép-Európában sokkal lassabban következtek be a környezeti változások; sokkal kevésbé köthetők meghatározott eseményekhez. A környezet megóvásának erőit gyakran nem is lehet az első pillanatban azonosítani; mindenesetre nem annyira szembetűnők, mint az indiánok: A "környezet története" című, iskolásoknak megrendezett pályázaton az "alternatív mozgalmak" téma iránt mutatkozott a legkisebb érdeklődés. A környezet történetében lezajló drámai történések gyakran csak a felszínt érintik: de ez ugyanígy van a társadalomtörténetben is.

A klímatörténet az egyik olyan kutatási terület, ahol a környezettörténet még a leginkább közel kerül ahhoz, hogy hosszú adatsorokkal operáló `kemény' tudomány legyen, és az egyetlen, ami iránt az utóbbi időben különösen felerősödött a nyilvánosság érdeklődése. Ha azonban a környezettörténetet mint anyagi egységet akarjuk megragadni, akkor a klíma kapcsán felmerül a [tudományos] integráció problémája. Azt ugyanis, hogy a klíma a történelem meghatározó elemévé váljon, még az olyan nagy formátumú kutatóknak, mint Le Roy Laudrie sem sikerült elérnie, aki pedig az utóbbi ezer év klímaváltozásainak rekonstrukciójára vállalkozott a gleccsermozgások vizsgálata alapján (Le Roy Laudrie 1967). Éppen ezért egy gyors szintézis igénye nem lenne észszerű célkitűzés, hanem inkább visszatérést jelentene az emberi társadalmak klimatikus meghatározottságának tudományelőtti szemléletéhez (Pfister 1983: 15). Az ún. "kis jégkorszak" feltevését, amely valamikor a késő középkorban vette kezdetét és a 19. században ért véget, ám létét újfent vitatják, így eddigi formájában nem lehet felhasználni a periodizációban (Rabb 1981: 253). Ha azonban mégis be akarjuk vonni a klimatikus elemeket a történetírásba, az egyszerű kauzalitás határaiba ütközünk. Persze a történelemben ez egyébként is gyakran megesik; csak éppen nem mindig vesszük észre.

A történeti klímakutatás a régészet egy új ágát hozta létre, mely nem sok közös vonást mutat a megszokott történészi módszerekkel. A történeti környezetkutatás jövőbeni lehetőségeinek tekintetében is nagy jelentősége van annak, hogy hidat ver jünk a természettudományok felé. Módszertani szempontból jelenleg ez a legnehezebb feladat, és még csak az elején vagyunk. A környezettörténet adekvát bemutatásakor saját súlyuknak megfelelően kellene megjelenniük a természettudományos összefüggéseknek; észre kellene vennünk, hogy a környezet nem egyedül emberi képzetek visszfényeként létezik. Másfelől az a veszély is fenyeget, hogy a természettudományos eredmények átvételekor a történész nem képes átlátni azok bizonytalansági tényezőit, illetve hogy azok mennyire szabadon interpretálhatóak. A nem-természettudósok ugyanis hajlanak arra, hogy a természettudományokat objektívnak és egzaktnak tartsák. Amikor például a talajkutató Bernhard Ulrich, aki az újabban bekövetkezett erdőpusztulások kutatásában végzett úttörő munkával tüntette ki magát, azt állítja, hogy az ember a modern kor előtt mindinkább kizsigerelte a talajt és az indusztrializáció a kémiai trágyázással egyetemben nem volt más, mint "válasz egy az ember maga okozta ökológiai katasztrófára" (Ulrich 1989: 102), akkor tisztázandó, hogy ez a tézis vajon egyértelműen talajtani és talajrégészeti eredmény-e, vagy nem inkább egyes talajismérvek értelmezése és általánosítása, ami összekacsint a Liebig óta újból és újból feltűnő rablógazdálkodás-tézissel. Az a kérdés, hogy meghatározott történeti periódusokban és társadalmakban mennyiben őrizték meg a talaj termékenységét, vagy az mennyivel csökkent, ez a dolog súlyánál fogva a környezettörténet legalapvetőbb kérdése, amely az Agricola korszak meddőhányóinak kérdésénél is nagyobb fontosságú!

Egy nagyobb ívű és sokféle vonatkozást felmutató környezettörténet leginkább még az eszmék szintjén mutatható be, hiszen a magát a természethez kapcsolódó fogalomtárral kibővítő történettudomány tág és összetett diszciplína. Ebben a tekintetben a művészet- és irodalomtörténet is kimeríthetetlen. Clarence J. Glacken "Traces on the Rhodian Shore" című műve, amely arról szól, hogyan gondolkodtak az emberek természetről és kultúráról Nyugat-Európában az antikvitástól a 18. századig, olyan nagyformátumú Opus magnum (Glacken 1967), amilyenre a környezettörténetírásban eddig senki sem volt képes. Az ilyen könyveket olvasva az ember csaknem elveszti a tények iránti fogékonyságát; az ember környezetéhez fűződő viszonyában az eszmék és tények története [Ideen- und Realgeschichte] eddig alig kapcsolódott össze. Nyomós okai vannak annak, hogy az elrugaszkodott eszmetörténet hosszú távon a történeti környezetkutatás számára zsákutcát jelentene. A döntő momentumot a környezettel való bánásmód szempontjából a mindennapi szokások képviselik, nem pedig nagy szellemek gondolatai. Carolyn Merchant "Death of Nature" című műve ezzel az állítással kezdődik: "Olyan világban élünk, amelyet Isaac Newton és Gottfried Wilhelm von Leibniz hagyott ránk" (Merchant 1987: 263). Az efféle nagyvonalú tézisek teljesen eltérítenek bennünket a környezeti folyamatok tényeken alapuló történetétől és egyáltalán a valódi történelemtől magától.

A szellemtörténet szárnyalása és a konkrét esettanulmányok között, az Ótestamentum dominium terrae-tiltása és a Wupper 1890-es szennyezése között még mindig hiányzik egyfajta közbülső szint. Hogyan lehetne ehhez eljutni? Erre a kérdésre természetesen csak hipotetikus válaszok adhatók. A környezettörténethez vélhetően továbbra is bírósági keresetek, konfliktusok és szabályozások jelentik a fő hozzáférési utat. Azonban ezek nagyobb keretben: hosszabb periódusokat alapul véve és szélesebb történeti kontextusban elemezendők. Ily módon a nagyobb számú perirat révén megvizsgálható, miként változik a probléma iránti érzékenység és a probléma meghatározása. Több olyan kereset van, amelyet a faállomány megcsappanása, illetve erdőrontás címén nyújtottak be a 18. században, és nehéz eldönteni, hogy vajon az adott esetben jogosak voltak-e, vagy sem, és egyáltalán nem is ez a lényeges; fontosabb maga a puszta tény, hogy az erdőben lezajló folyamatokat kritikusan ítélték meg az emberek, és hogy nagy figyelemmel kísérték az azzal kapcsolatos eseményeket, vagyis, hogy a túlzott fakitermelés veszélye mindig ott lebegett a szemük előtt, és érzékenyen hatott rájuk. Az erdők visszaszorulása és a jogorvoslati lehetőségek közötti ok-okozati összefüggések tudata nagyon is világosan jelen van, ellentétben korunk erdőpusztulásával.

Amikor Ulrich Tropitsch 1981-ben bevezető hozzászólásában a VDI-tanácskozáson (Technika és környezet a történelemben) többek között azt követelte, hogy keressük meg azokat a határokat, melyek fölött a környezeti problémák akuttá válnak a kortársak szemében. Néhányszor katasztrófáról, vagy botrányos eseményről van szó; az elviselhetőség határértékeit azonban nem egyszerű azonosítani és megmagyarázni. Ehhez legtöbbször széles történeti perspektíva szükségeltetik; a kortársak ugyanis csak akkor tekintik kihívásnak a környezeti problémákat, ha szélesebb kontextusokban szembesülnek velük. Feltűnő például, hogy a faállomány megcsappanása miatt benyújtott, évszázadok óta meglévő keresetek megfogalmazásába éppen 1789-ben, a forradalom évében vegyülnek a vészjelzés éles hangjai. A riadalomnak és a forradalmi történéseknek az összefüggéseit mindazonáltal nem egyszerű átlátni (Radkau 1983: 513-543).
A környezeti problémák történetét nemcsak az előbbi határértékek strukturálják, hanem fordítva is igaz, a történeti ugrások is elfedik az ember környezettől való függését. A vízkészletek biztosítását a 19. századig kísérte a közvélemény figyelemmel; a vízellátás centralizálása azonban eltávolította ezt a problémát a hétköznapi tudatból. A vízgazdálkodás egyik vezető szakértője végzetesnek tartotta ennek eltűnését: a vízcsap "valamikor elképzelhető, hogy a hanyatlás szimbóluma lesz" (Flemming 1957: 14).

A környezetet érintő releváns szabályozások esetében nemcsak a tartalom, hanem az észlelési mód, valamint a problémák definíciójának módja és megragadásának mikéntje is hangsúlyos. Joachim Allmann a pfalzi erdészeti szabályzat és erdészeti térképek alapján kimutatta, hogy a hatósági szabályozás a kora újkor folyamán szisztematikus, nagy területeket átfogó és állapotváltoztató szerepet játszott (Allmann 1989). Rainer Wolf a "Technika helyzete" című művében a külső behatások elleni [Immissionsschutz] jogi formák genezisét és hatását vizsgálta (Wolf 1986). Ludolf Kuchenbuch az egyik aktuális kutatási projektjében - "A szeméttől a szennyig" - arra emlékeztet, hogy a szemét a ma használatos értelmében relatíve új fogalom. A rendelkezések tartalma sem feledtetheti, hogy ami a környezettel való bánásmódot még inkább befolyásolta, az nem más, mint a fogalmakkal együtt járó magátólérthetődőség, amelyet nem kellett külön is rendszabályban pontosítani.

1. Történeti környezetkutatás
2. A történeti környezetkutatás központi kérdései

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

holokauszt

• Embertelen körülményekkel szembesültek a budapesti nagy gettó lakói
• Már gyermekkorában tragédiák kísérték Radnóti Miklós életét
• Szenes Hanna a Szentföldön maradhatott volna, de visszatért, hogy segítsen
• Munkaszolgálatosok a keleti fronton
• Kémből vált befolyásos üzletemberré az embermentő Oskar Schindler 
• Mit lehetett tudni a holokausztról 1944-ben Magyarországon?
• Több ezer zsidó életét mentette meg a holokauszt idején Ángel Sanz Briz
• Házmesterek a vészkorszakban
• Idén ősszel is megrendezik a Zsinagógák Hetét