Zseniális szökést hajtottak végre 1944 tavaszán, ám vérfürdő lett a vége

2019. március 24. 10:20 Múlt-kor

A holdtalan, sötét éjszaka tökéletes alkalom volt arra, hogy a foglyok akcióba lépjenek. A táborlakók nem sokat hezitáltak, 1944. március 24-én, este 10 környékén leereszkedtek a földalatti alagútba és kúszni kezdtek. A szökevények első hulláma, miután megbirkózott a hosszú, szűk járattal, a közeli erdőbe vetette magát. A második világháború egyik legelképesztőbb szökési kísérlete elkezdődött.

Korábban

Roger Bushell brit pilótát Calais fölött lőtték le 1940 májusában, a dunkerque-i evakuáció idején. Bár megsérült Spitfire vadászgépével sikerült épségben leszállnia, a németek elkapták. Bushellnek nem volt ínyére az „unalmas” hadifogság és kétszer is szökést kísérelt meg, ám mindkét alkalommal lefülelték. A renitens foglyot végül a Berlintől 160 km-re délkeletre található alsó-sziléziai Stalag Luft III gyűjtőtáborba internálták.

Bushellre nem nagyon hatott az áthelyezése, és nem akarta befejezni kedvenc „sportját”. Döntésében persze az is közrejátszhatott, hogy a szövetséges tiszteknek előírták, hogy hadifogság esetén kötelességük megpróbálkozni a szökéssel. A szögesdrótok között sínylődő, nyughatatlan pilóta viszont egy nagyobb dobásra készült: egy tömeges szökést forgatott a fejében.

Irányítása alatt fogolytársai ugyanis nem egy, hanem mindjárt három föld alatti alagút kiásását tervezték, amelyeket „Tomnak”, „Dicknek” és „Harrynek” neveztek el. Az akcióban résztvevő 200 embernek Bushell teljes titoktartást rendelt el, és minden résztvevőt hadbírósággal fenyegetett, aki csak véletlenül is kiejti a száján azt a szót, hogy alagút.

A nagy vállalkozás nem volt veszélytelen, mert a ravasz németek szándékosan egy laza, homokos talajra építették a táborukat, hogy a foglyok kedvét elvegyék mindenfajta alagútásási kísérlettől. Az omlásveszély azonban nem rettentette el a résztvevőket, a munkálatok jól haladtak. A feleslegessé vált földet a foglyok a ruhájuk alá rejtették, és a tábor területén tett séták folyamán szépen megszabadultak tőlük.

Bár az effajta „ürítési műveletek” rengeteg időt, türelmet, és odafigyelést igényeltek, a szökést tervező hadifoglyok lelkesedése nem apadt, és nem estek kétségbe még akkor sem, amikor fogvatartóik felfedezték „Tomot”. Úgy okoskodtak, hogy a németek ezzel lezártnak tekintik az incidenst, és eszükben sem jut majd azt feltételezni, hogy a foglyok még két alagutat is ásnak. Több hónap megfeszített munka során, miután „Dick” ásását abbahagyták, 1944 márciusára végre elkészült a nagy mű: A több mint 100 méter hosszú „Harry”, amelynek a bejárata az egyik barakk tűzhelye alatt nyílott, csaknem 9 méterrel a felszín alatt futott.

A szökés az éj leple alatt, március 24-én kezdődött és másnap hajnali öt körül 76 hadifogolynak sikerült átpréselnie magát az alagúton. A szökevényeknek sajnos nem volt szerencséjük, mert az egyik járőröző őrnek gyanússá vált az alagút kijáratából kigőzölgő pára. A németek azonnal a foglyok nyomába eredtek és három szökevény híján gyorsan kézre is kerítették őket.

Hitler valósággal őrjöngött, amikor értesült az incidensről és úgy döntött, hogy ideje példát statuálni, hogy elvegye a kalandos kedvű hadifoglyok kedvét egy újabb grandiózus vállalkozástól. Az elfogott szökevények közül 50 főt kiválogattak és kivégeztek. Roger Bushellt, akit a saarbrückeni pályaudvaron kapcsoltak le, a Gestapo emberei megölték.