Vesztegzár a budapesti Royal Szállóban

„Ajándékot hoztam neked, malájok fejedelme. – Nem baj, csak szép legyen – felelte Nalaya király. Wolfgang átnyújtott a bennszülöttnek egy ultramarinkéket, mert ez kedvenc színe volt, és többet is tartott belőle a készletében. A maláj megnézte. – Az ajándék szép, de már ettem ilyent. Mit kívánsz, csúf, öreg idegen?” Wolfgang a szőke, rákvörös bőrű festő próbálta így lekenyerezni Nalaya királyt, a malájok fejedelmét Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című regényében. Szó szót követett köztük, végül megegyeztek. Wolfgang az anyagi haszon ígéretével győzte meg arról a bennszülött uralkodót, hogy némi reklámmal látogatott turistahelyet varázsolhatnak a szigetből, Kis-Lagondából... A szocialista rendszer kiépülése Magyarországon nem kedvezett a vendéglátóiparnak (sem), 1948-tól sorra államosították a megmaradt vendéglátóhelyeket, szállodákat. Ám az ötvenes években több patinás hotel nyitotta meg ismét a kapuit, ami mutatja, hogy a pártállam vezetői is lehetőséget láttak az idegenforgalomban.

Ezüsttálcán kínálták

A Royal Szálló 1954-től két emeleten összesen százhetven szobával fogadhatta ismét a vendégeket. Az épület többi részében irodákat alakítottak ki, például itt volt a MÁV központja is. 1956-ban szovjet tankok lőtték szét a szállót, ahová forradalmárok vették be magukat. Az épület kiégett, a tető beomlott. A pusztításról és a károk helyreállításáról a lapok érthetően keveset írtak.

Jellemző, hogy Marosán György, a MSZMP KB titkára így számolt be az újjáépítés eredményeiről a Budapesti Pártbizottság 1959 júniusi ülésén: „Hruscsov elvtárssal végigjártam a város nagy részét most, amikor itt volt. Visszatért azokra a helyekre, ahol 1957-ben járt, s kifejezést is adott megelégedésének.” A károk okairól vélhetően nem esett szó közöttük. Marosán beszédében kiemelte, hogy újjáépítik az elegáns szállót, a Royalt és Budapest régi múltra visszatekintő kávéházát, a Hungáriát is.

„A reklám az, ha bebeszéljük előre az embereknek, hogy valaminek örülni fognak – magyarázta Nalayának Wolfgang. – A turisták vad fehér törzse, amely a Baedeker nevű istent imád, ellátogat ide. Ezt hívják konjunktúrának.”

A honi „szállodaipar” vezetői már 1957-ben bejelentették a Royal felújítását. Nagy terveik voltak az elegáns épülettel. A hotel az 1958-as brüsszeli világkiállítás valutával fizető vendégeit vonzotta volna Magyarországra. A munkálatok azonban a forráshiányos szocialista gazdaságban meglehetősen lassan haladtak, majd elakadtak. Az EMKE kávéház renoválása is abbamaradt. Gáspár Sándor budapesti első titkár a Végrehajtó Bizottság 1960 decemberi ülésén így fakadt ki emiatt: „Évek óta nem tudjuk ezeket felépíteni. Ne tegyük már magunkat nevetségessé.”

Felsőbb szóra rögvest találtak pénzforrást: átadták az EMKE-t, és 1961 júliusára sietve befejezték a szálló renoválását is. Talán e sietség miatt történhetett meg, hogy másfél évvel az átadás után az épület egyik kőerkélye omladozni kezdett. (Az eset miatt összeült a legfelsőbb párttestület, a Politikai Bizottság; a pártvezetők felelősöket kerestek a hibákért és a többéves késlekedésért.) Az épület renoválása és átalakítása összesen száznegyven millió forintba került.

A hatvanas években a Gellért mellett a Royal számított Budapest, egyúttal Magyarország legelőkelőbb szállodájának, elegáns éttermeiben a pincérek ezüsttálcákon kaszinótojást, kaviárt hordtak körbe. A földszinten a MALÉV nyitott irodát. Kalmár-Maron György, a Royal egykori főportása meséli, hogy vendégek már a nyitás előtt is érkeztek: „Augusztus 21-ére tették a nyitást, és 20-án este a pécsi KISZ-bizottságtól egy pár érkezett, hogy ők mára rendelték a szobát, természetesen senki nem igazolta vissza, de ők itt vannak!, és valami elképesztő arroganciával elintézték, hogy bekerüljenek a Royalba, ami csak másnap nyitott meg.”

A Royal vezetése kezdettől fogva mindent megtett, hogy a külföldi vendégek kényelmét biztosítsa. Meg kellett azonban tanulni, hogy a vendéglátás ősi szabályait az új körülmények között hogyan lehet alkalmazni. A Royal Szálló fekete panaszkönyvében olvasható az egyik New York-i vendég bejegyzése 1962-ből; panasza szerint a biztonságiak megakadályoztak őt abban, hogy vendéget vigyen föl a szobájába. A vendég, hogy őt idézzem, „történetesen egy hölgy volt”.

Kiütést kaptak tőle

„...az egyik lakó bubópestisben megbetegedett. A Grand Hotel vendégeit mégsem lehet karanténba szállítani, tehát elrendelték a vesztegzárat. Három hétig egy lélek sem hagyhatja el a Grand Hotelt.”

1963-ban váratlan esemény zavarta meg a Royal mindennapjait. Két alkalmazott a szállodában tartotta meg a lakodalmát, és az ifjú ara testén másnapra gyanús kiütések jelentek meg; az orvos himlőre gyanakodott. A diktatórikus rendszer apparátusa azonnal működésbe lépett. A szállót a hatóságok lezárták, a vendégeknek és a dolgozóknak az épületben kellett maradniuk.

Augusztus 30-án rövid hírt adott közre a Magyar Távirati Iroda: „A Budapesti Royal Nagyszálló egy alkalmazottján feketehimlő megbetegedésre utaló tünetek jelentkeztek. Mivel fennforog nála a betegség alapos gyanúja, szükségessé vált az esetleges fertőzés továbbterjedésének megakadályozására megelőző jellegű járványügyi óvintézkedések életbe léptetése. A beteget szigorúan elkülönítették, haladéktalanul védőoltásban részesítették mindazokat, akikkel elkülönítése előtt érintkezhetett, a szállodát pedig egészségügyi zárlat alá helyezték.”

Az MTI beszámolt arról is, hogy kötelezően beoltották a járóbeteg-rendelők és a BKV munkatársait, illetve mindazokat, akik külföldre készültek. Ha valaki megijedt a járványveszélytől, védőoltásra jelentkezhetett. A napilapok, talán amiatt, hogy ne legyen nagyobb pánik, csak rövidhírekben számoltak be az esetről. A körúti szálloda előtt a következő napokban kisebb csoportokba verődtek össze a kíváncsiskodók.

A Royal egykori alkalmazottainak a visszaemlékezéséből tudható, hogy mi történt odabenn. „Nekem megsúgták, hogy holnap reggel nyolckor bezárják a szállodát, és akkor aztán se be, se ki – emlékezik Vadnai Tibor. – Tíz óra körül szóltak ismét, hogy azonnal gyere be a szállodába, mert különben a László Kórházba visznek. Én akkor a legszükségesebbeket összepakoltam, a gitáromat meg egy üveg whiskyt, és bevonultam.” Az alkalmazottak közül azokat, akik éppen nem tartózkodtak a Royalban, összegyűjtötték, és a járványkórházba vitték.

„A szálloda olyan volt, mint egy elvarázsolt kastély vagy egy nagy óceánjáró hajó” – meséli Meskál Tibor. – Önellátó lett a szálloda, itt sütötték a kenyeret meg miegymást, és csak beszállítani lehetett az árut, ki nem kerülhetett semmi sem. A szemetet, amit ki kellett szállítani, azt lefertőtlenítették, leöntötték mésszel, és bebugyolált köjálos járványügyi szakemberek vitték el egy külön telepre.” A bennrekedt emberek az ablakok mögül integethettek ki a családtagjaiknak. Az utca túloldalán aggódó édesanyák, feleségek törölgették zsebkendővel a könnyeiket.

„És ekkor Wolfgang harsányan így szólt: – Azon leszünk, hogy a vesztegzár izgalmas, de szép trópusi élménye legyen a Grand Hotel vendégeinek...”

A szállodában bennrekedt a vendégsereg, a teljes felszolgáló személyzet, egy műszak konyhai személyzete, a szobalányok, a portások. A Royal alkalmazottainak meghagyták, hogy úgy kell dolgozniuk, mintha mi sem történt volna. A személyzet  így a beosztása szerint munkába állt, a szolgálat utáni szabadidőt és a szabadnapjaikat azonban ők is csak odabent tölthették el. Először csak találgatták, hogy mi történik körülöttük. Az ijedtséget fokozta, hogy volt, aki az oltástól belázasodott, másoknál meg a befecskendezett védőanyag himlőszerű kiütéseket okozott. Világvége hangulat uralkodott el a szállóban, ám az általános csüggedtség hamar össznépi mulatozásba fordult. A vendégek és a személyzet tagjai egymásra találtak; elegáns ételek, italok, zene és tánc oldotta a hangulatot...

Szobáról szobára

A szállót lakói egymás között Krank Hotel Royalként emlegették, és „himlőbált” rendeztek benne. A márványborítású termekben zajlott az élet, az épületben – mint egykor a süllyedő Titanicon – a zenekarok folyamatosan játszottak. Vadnai Tibor így eleveníti fel ma a történteket: „Eleinte senki sem tudta, hogy ez most komoly vagy nem komoly. Ki-ki a saját vérmérséklete szerint élt, volt, aki elhitte, hogy ez az utolsó három hét, és akkor eszerint szállt szobáról szobára. Nem éreztem semmiféle pánik hangulatot, jó bulinak vettük.”

A Royal egykori recepciósa, aki mindent látott, hasonlóképpen emlékezik: „Düböröghettek a numerák a szállodában éjszakánként, mivel a személyzet és a vendégsereg együvé volt zárva.” Elbeszélések szerint a szálló foglyai egy idő után már az épületet körülvevő őröktől sem tartottak: „Volt olyan vendég, aki az emeletről leugrott, majd visszasétált a főbejáraton fogadásból, hiszen ki mert volna feltartóztatni vagy kint tartani egy himlőbeteget.”

Az utcáról kíváncsiskodó járókelők próbálták kikémlelni, hogy mi zajlik odabenn. „A pálmakerti részt paravánokkal elkerítették, hogy ne lássanak be, mert örökké összejártunk, mulattunk. Három zenekar volt, éltük az életünket, ettünk, ittunk, nagyon jól éreztük magunkat. Akkor ment a hír Pesten, hogy ott tárolják a hullákat, azért kerítették el” – meséli Vadnai Tibor. – Nagy bál volt az utolsó napon is, amikor felszabadítottak minket. Óriási mulatság volt az étteremben, amikor végül kinyitották a kapukat, kijött a magyar televízió is, és filmeztek minket, ahogy éppen jókedvűen táncolunk.”

Közel három hétbe telt, mire a vesztegzárat feloldották; nyolcszáz vendég – köztük nagyszámú turista – rekedt erre az időre a szállóban. A személyzet tagjai is elmerülhettek egy rövid időre abban az elérhetetlennek tűnő, fényűző világban, amelyet a rendszer a nyugati turistáknak teremtett. Kilenc hónappal a karantén után a Royal több női alkalmazottja is gyermeknek adott életet.

Szeptember 17-én a Népszabadság Himlő címmel egészoldalas írást közölt egy szakorvos tollából. A cikk fölött dőlt betűvel kiemelten közölték a hírt: „Hazánkban – évtizedek óta először – augusztus végén egy himlőmegbetegedést jeleztek. A beteg azóta felgyógyulóban van, s az egészségügyi hatóságok gyors beavatkozása következtében, több megbetegedés nem fordult elő, sőt – miután a lappangási idő lejárt és a zárlatot már fel is oldották – újabb megbetegedéssel többé ebből a forrásból számolnunk nem is kell. Ez az egyetlen megbetegedés és a nyomában járó egészségügyi intézkedések ráterelték a közvélemény figyelmét egy már-már elfeledett betegségre, a fekete himlőre. Szerkesztőségünk tömegesen kapta a reá vonatkozó kérdéseket, ebben a cikkünkben adunk ezekre választ.”

A fekete himlő részletes, tudós leírása mindazonáltal nem oszlatta el a karantén körüli kételyeket. A korban minden politikával telítődött, és a hétköznapi embereknek hihetetlen volt, hogy egy elzárt világban Budapest közepén nyugati vendégek élhetnek fényűzően, háborítatlanul. Sokan gondolták, hogy a szálloda lezárása egy előre megtervezett állambiztonsági akció része volt, ám ennek nincs nyoma a levéltári dokumentumokban. A vesztegzár valódi okáról más híresztelések is lábra kaptak.

Rejtő élni kezd

„De hogyan hosszabbítsák meg az idényt? Vesztegzárral. Az pontosan három hétig tart.”

Magyarországon a hatvanas években a fejlesztések, a luxusberuházások mind inkább a valutával fizető nyugati turisták igényeit szolgálták. A közvélemény szemében lassan elválaszthatatlanná vált egymástól a pártvezetők és a nyugati turisták szokásai, életformája, hiszen előbbiek szintén a legjobbat akarták, és többnyire ugyanott fordultak meg, ugyanazokat a helyeket látogatták. A Fővárosi Tanács VB-ülésén szóvá is tette az egyik funkcionárius, aki a családjával hétvégeken feljárt a Citadellába ebédelni, hogy neki is ki kell fizetnie a kétforintos belépőt, holott őt nem érdekli a panoráma.

„Egy igazság akkor is fontos, ha nincs semmi értelme” – írta Rejtő Jenő, ám ha találunk neki valami értelmet, akkor még érdekesebb lehet. Nem ritka, hogy a szövegekben áthallásokat fedezhetünk fel. Ezek csak fokozzák a történetek hatását, főképp olyan korszakokban, amikor a nyilvános beszédnek akadályai vannak.

Még ugyanebben az évben, 1963-ban filmet (Meztelen diplomata) forgattak Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című regényéből. Néhány jelenetét állítólag a Royalban vették föl, a díszletek mindenesetre a szálló, a magyar Grand Hotel belső formavilágát idézték. A Rejtő-regényben a bennszülött uralkodó és Wolfgang tíz évre kapták meg a vendéglátóhelyek bérletét. Amikor a tíz év letelt, a bank visszavette volna őket. A két szélhámos így azt gondolta ki, hogy egy ügyes csellel meghosszabbítják az idényt, és három hétre még ott tartják a vendégeket.

Tudható, hogy a magyar állam nem a pénzük miatt zárta be a vendégeket a Royalba; sőt, még a vesztegzár költségeit is állta. A metafora azonban hatni kezdett, és a két történet szinte elválaszthatatlanná vált egymástól. Nem véletlenül, hiszen Kis-Lagondának látszott a szocialista Magyarország is, ravasz Wolfgangokkal és törzsfőnök Nalayákkal.