Több nyugati elemző szerint háborúval is fenyegetett a marosvásárhelyi „fekete március”

2021. március 19. 12:49 MTI

31 éve, 1990. március 19-20-án Marosvásárhelyen véres összecsapások zajlottak le románok és magyarok között, a zavargásoknak több halottja és több száz sérültje volt. A sokkolt romániai magyarság körében pedig egy újabb kivándorlási hullám indult meg.

Korábban

Az 1989. decemberi forradalom után Romániában egyre erősödött a román nacionalizmus. Az új vezetés nem mutatott hajlandóságot arra, hogy érvényesítse a nemzeti kisebbségektől a kommunista diktatúra idején megtagadott jogokat, sőt az országot irányító Nemzeti Megmentési Front Tanácsának (NMFT) elnöke, Ion Iliescu februárban már nyíltan a magyar szeparatizmus veszélyéről beszélt.

Egyre több magyarellenes szervezet alakult, amelyek azzal vádolták a magyarságot, hogy Erdély Magyarországhoz csatolására törekszik. Válaszul 1990. február elején az erdélyi magyarság csendes tömegdemonstrációkat szervezett, a legnagyobb, marosvásárhelyi eseményre több mint százezren gyűltek össze. Székelyföld fővárosában 1977-ben még kétharmados többséget alkottak a magyarok, de arányuk a Ceaușescu-féle betelepítési politika révén 1985-re már 50 százalékra csökkent.

A szélsőségesen nacionalista, magyarellenes Vatra Românească szervezet indulatokat szító kampányba kezdett, az etnikai feszültségek Marosvásárhelyen erőszakhoz vezettek. A városban a magyarok március 15-i, néma és méltóságteljes megemlékezését követő napon román tüntetők leverték egy patika kétnyelvű feliratát, letépték a magyar nyelvű plakátokat, s pogromhangulatot teremtettek. A románok között azonban az terjedt el, hogy románokat bántalmaznak, s a Vatra aktivistái feltüzelték a környező falvak tájékozatlan lakosságát. Időközben a marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar nemzetiségű hallgatói ülősztrájkkal követelték a magyar nyelvű oktatás visszaállítását. A sztrájkot március 19-én felfüggesztették, mert a városba érkezett a kormány delegációja.

A tárgyalások alatt a Vatra által toborzott tömeg magyarellenes jelszavakat skandált, délután több ezer, jórészt ittas, a környékről beszállított román csatlakozott hozzájuk. A tömeg, miután kikövetelte Kincses Elődnek, az NMFT-ből létrejött Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa megyei alelnökének távozását, vandál pusztításba kezdett, délután megostromolta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség helyi székházát. A padlásra felszorult magyarok kimenekítésére csak órák múlva érkeztek katonák, akik tétlenül nézték végig, amint az épületből kilépőket brutálisan összeverik. Sütő András író ekkor szenvedett súlyos fejsérüléseket, bordatöréseket, s elvesztette a fél szemét. A tömeg este és éjszaka bántalmazta az utcán tartózkodó magyarokat, számos sérültet kellett kórházba szállítani.

A magyar munkások 20-án reggel sztrájkba léptek, a városháza előtt több tízezer magyar követelte, hogy Ion Iliescu azonnal jöjjön a városba, Kincses Elődöt helyezzék vissza tisztségébe, a történeteket vizsgálják ki. Délutánra a Görgény völgyéből ismét megérkeztek a fejszékkel, dorongokkal felfegyverzett román parasztok, és megpróbálták kiszorítani a magyarokat a főtérről, ők sebtében szétszedett padokkal verték vissza támadóikat. A kormány tankokat küldött a rend helyreállítására, de a páncélozott járművek csak felsorakoztak a főtéren, meg sem próbáltak közbeavatkozni. A csatározásokat késő este az döntötte el, hogy a magyarok segítségére megérkeztek a környék magyar nyelvű cigányai, majd a székelyek is, s kiverték a románokat.

A hatóságok rendkívüli állapotot hirdettek ki, a viszonylagos nyugalom 21-re virradóra állt helyre. A történteket kivizsgáló bukaresti parlamenti bizottság jelentése 190 román és 88 magyar sebesültről, 3 román és 3 magyar halottról tett említést. A dokumentum románokat és a magyarokat egyaránt hibáztatott, de nem tisztázta, kik robbantották ki a véres eseményeket. A későbbiekben több mint negyven embert ítéltek el, de közülük csak kettő volt román, a legsúlyosabb ítéletet, tíz évet Cseresznyés Pál kapta 1992-ben, mert beletaposott egy földön fekvő románba.

A marosvásárhelyi vérengzésnek messze ható következményei lettek. A román közvélemény számára ez igazolta a korábbi Securitatét felváltó, Román Hírszerző Szolgálat (SRI) létrehozásának a létjogosultságát. A sokkolt romániai magyarság körében pedig egy újabb kivándorlási hullám indult meg. A magyar-román kétoldalú viszony rendkívül kiéleződött, egyes nyugati elemzők még polgárháborút, háborút sem tartottak kizártnak. Az események szerencsére másképpen alakultak. Mivel mindkét állam az euroatlanti integrációban volt érdekelt, Budapesten és Bukarestben is a feszültség enyhítésére törekedtek. A román vezetés az ottani választások közeledtével egyébként is a stabilitásban volt érdekelt, és az eszkalálódás ellen hatott a nemzetközi médiafigyelem is.

Magyarország, ahol egy héttel később, március 25-én rendezték a szabad parlamenti választások első fordulóját, a marosvásárhelyi események után azonnal hivatalosan tiltakozott Bukarestnél és nemzetközi fórumokon is, számos magyar nagyvárosban demonstrációk voltak, Budapesten a Hősök terén több ezer ember tüntetett. A román kormány kezdetben Magyarországot tette felelőssé, mert a március 15-i ünnepségek alkalmából Romániába érkező magyar állampolgárok „a román nép nemzeti érzelmeit sértő nyílt támadásokra ragadtatták magukat”, az események kirobbanásának fő okát pedig „a Románia ellen irányuló nacionalista, soviniszta és revizionista uszításban” jelölték meg.

A kedvezőtlen nemzetközi visszhang és a vádak magyar visszautasítása reálisabb állásfoglalásra késztette a román vezetést. Március 23-án egy újabb közlemény már cáfolta, hogy Kovászna és Hargita megyében magyar állampolgárok erőszakra uszítottak és provokálták a lakosságot. Másnap Petre Roman kormányfő a bukaresti magyar nagykövetet fogadva annak a véleményének adott hangot, hogy normalizálódhat a helyzet, és idővel jó kapcsolatok alakulhatnak ki a két állam között.