Szinte lehetetlen helyzetből törekedett királysága megerősítésére az utolsó Árpád-házi uralkodó

2020. július 23. 16:24 Múlt-kor

730 éve, 1290. július 23-án koronázták meg Fehérváron III. András (Endre) magyar királyt, az ország utolsó (bár származása vitatott) Árpád-házi uralkodóját. A koronázás a korábbiaknak megfelelően zajlott, azonban új elemmel bővült, amely tökéletes képet fest az ifjú király helyzetéről: meg kellett esküdnie egy úgynevezett koronázási hitlevélre, amelyben az egyházhoz való hűséget, az ország „rablóinak és gyújtogatóinak” üldözését, valamint Magyarország gyarapítását és a tőle elfoglalt területek visszaszerzését ígérte.

Korábban

A hanyatló királyság el nem ismert hercege

III. András uralkodásának csaknem egészét meghatározta a feudális anarchia szélén egyensúlyozó ország különböző érdekcsoportjainak pozícióharca. Már trónra kerülésének ténye is voltaképpen e folyamatos belharcnak köszönhető, ahogyan elődje, IV. (Kun) László meggyilkolása is.

A megkoronázása előtti években Andrásról kevesen gondolták volna, hogy sikerül megszereznie a magyar trónt – Árpád-házi származása ugyanis korántsem bizonyítható egyértelműen. Édesapja az az Utószülött István herceg volt, akit édesanyja, Estei Beatrix királyné II. András halála után hozott világra.

A királynénak nem sokkal férje halála után külföldre kellett menekülnie, mert az udvarban többek – köztük a király idősebb, első házasságából való fiai, a trónra lépő IV. Béla és Kálmán herceg is – úgy tartották, a születendő gyermek apja nem az idős uralkodó, hanem Apod fia Dénes korábbi tárnokmester és nádor (akit Béla ezután meg is vakíttatott). Beatrix ezért 1236-ban már a thüringiai Wehrdában adott életet a hercegnek, akit féltestvérei sosem ismertek el.

A Velencében nevelkedett István kétszer nősült. Első felesége, Traversari Erzsébet élete árán adott életet egy fiúnak, Istvánnak, aki csecsemőként elhunyt, második felesége, az igen befolyásos velencei családból származó Morosini Tomasina 1265-ben hozta világra a (vélhető) nagyapja után szintén Andrásnak nevezett gyermeket, akit a kezdetektől királynak neveltek.

Andrást a magyar trón közelébe azonban mégsem neveltetése, hanem a magyarországi viszonyok alakulása sodorta: IV. Béla idején a tatárjárás, majd fia, a későbbi V. István előbb ellene, majd teljes jogú királyként apja korábbi hívei ellen folytatott belháborúi, végül pedig az ő fia, IV. (Kun) László botrányokkal és belháborúkkal egyaránt tűzdelt uralkodása mind a korábbi Árpád-házi uralkodók által kiépített központi hatalom gyengülésével jártak.

A legnagyobb birtokokkal rendelkező nemesek valóságos uralkodókként viselkedhettek területükön, egymással is háborúztak, továbbá több erősség volt az ő kezükön, mint a királyén, ami korábban elképzelhetetlen lett volna.

IV. László uralma alatt az egyre gyarapodó hatalmú főurak többször is próbálkoztak ellenkirály állításával, jelöltjük azonban eleinte László öccse volt, akit szintén Andrásnak hívtak. A „Velencei” gúnynévvel is illetett Andrásra azután terelődött a figyelem, hogy a király öccse 1278-ban meghalt.

Amikor IV. Lászlót 1290. július 10-én sátrában meggyilkolták, az ellene szervezkedő urak éppen Magyarországra hozták Velencéből Andrást, akit azonban Hahót nembeli Arnold zalai várúr elfogott, majd átadott a magyar trónra szintén szemet vető Habsburg Albertnek, az ekkori német király, I. Rudolf fiának.

László halála teljességgel megfordította a magyar urak helyzetét, így a legtöbben – származásával kapcsolatos kételyeiket feledve – az immár mégis Árpád-házinak tekintett András mellé álltak. Lodomér esztergomi érsek szervezésében megszöktették a fogságból, és 13 nappal az előző király halálát követően Fehérváron megkoronázták.

következő oldal 1 / 3