Székvita, egy halálosan hosszú beszéd és a vasárnap kérdése: az amerikai elnöki beiktatások hagyományai

Bár négyévente rendszerint nagy felhajtással kerül megtartásra, ritkábban esik szó arról, hogy honnan erednek az amerikai elnöki beiktatási ceremónia különböző hagyományai – miért a Capitoliumnál tartják, miért a szabadban, és miért pont január 20-án? Mennyit változtak e hagyományok George Washington első, 1789-es beiktatása óta?

„Béna kacsák” tavaszig

Több, mint két hónappal az Egyesült Államok 46. elnökévé történt megválasztása után, 2021. január 20-án Joe Biden a washingtoni Capitolium lépcsőjén leteszi esküjét, amivel megkezdődik négy évre szóló elnöki mandátuma. Mi az oka annak, hogy a novemberben lebonyolított elnökválasztások után ennyi időt várnak az amerikaiak az új elnök beiktatásával?

Habár a tíz hetes várakozás mai szemmel hosszúnak tűnhet, eredetileg ennél is hosszabb időre volt szükség a hatalomátadás előkészítéséhez. Az idei, ötvenkilencedik elnöki beiktatási ceremónia mindössze a huszonkettedik, amelyet az év első hónapjában tartanak. Az 1933-ban elfogadott 20. alkotmánykiegészítést megelőzően a november elején megválasztott elnöknek március 4-éig kellett várnia, mielőtt elfoglalhatta hivatalát. Kivételt csupán azok az esetek képeztek, amikor a hivatalban lévő elnök halálával annak alelnöke lépett a helyére, ilyenkor a lehető leghamarabb le kellett tennie az esküt.

Az újonnan függetlenné vált országot az első elnök, George Washington beiktatásáig kormányzó Kontinentális Kongresszus 1789-ben úgy határozott, március első szerdáján kell a ceremóniát levezényelni – ez abban az évben március 4-e volt. A dátumválasztás oka prózai volt: egyrészt az elnöki kabinet és az újonnan megválasztott kongresszus tagjainak az ország távoli pontjaiból a fővárosba költözés csak hosszú hetek, illetve hónapok alatt volt megoldható, másrészt pedig ugyanezen a napon lépett életbe az ország ma is érvényes alkotmánya.

Végül azonban Washingtonnak még tovább kellett várnia: mivel nem tudott az újonnan megválasztott kongresszus elegendő számú képviselője és szenátora eljutni a kijelölt dátumig az akkori fővárosba, New Yorkba, a beiktatás időpontját április 30-ára tolták ki. A szertartás a ma is álló Federal Hall második emeleti balkonján zajlott. Az első elnöknek – habár nagy földbirtokokkal rendelkezett – nem állt elegendő készpénz a rendelkezésére, így kölcsönt kellett felvennie az út megtételéhez virginiai otthonából New Yorkba.

A későbbiekben a kongresszus úgy döntött, megtartja a március 4-ei dátumot – ebben valószínűleg nagy szerepe volt annak, hogy a naptárban előretekintve e dátum esett a legritkábban vasárnapra, ami fontos szempont volt. Napjainkban, ha a beiktatás napja vasárnapra esik – ahogy az Barack Obama második, 2013-as beiktatása esetében is megtörtént –, úgy az elnök előbb egy zártkörű eskütételi ceremóniával foglalja el hivatalosan helyét január 20-án, majd másnap megismétli esküjét a nyilvános rendezvényen.

Előfordult azonban, hogy a helyzet nem volt ilyen egyszerű: amikor 1849-ben március 4. vasárnapra esett, a megválasztott elnök, Zachary Taylor kategorikusan elutasította bármiféle hivatalos szertartásban való részvételét, vallási okokra hivatkozva. Ez azt jelentette, hogy az Egyesült Államoknak arra a napra nem lett volna elnöke, mivel a hivatalban lévő James K. Polk mandátuma délben lejárt, azonban Taylor nem kezdhette meg ciklusát a másnapra halasztott eskütétele előtt.

Végül a szenátus úgynevezett „pro tempore” elnökét, David Rice Atchisont tették meg egy napra a legfőbb végrehajtó hatalom birtokosává. Bár egyes jogászok máig vitáznak azon, hogy ezáltal voltaképpen Atchison is beleszámítandó-e az elnökök listájába, ő maga ezt nem gondolta így, és saját bevallása szerint a „helyettes elnökként” töltött napja nagy részét át is aludta, vasárnap lévén.

Január és székvita

A 20. századra a közlekedés és a kommunikáció fejlődése, az országot behálózó vasút- és távíró-, majd telefonhálózat kiépülésével lényegesen gyorsabbá vált az országon belüli utazás is, és nem volt már szükség a négy hónapos „béna kacsa” periódusra – amikor a leköszönő elnök az idő által egyre jobban szorítva folytatja hivatali teendői végzését utóda beiktatásáig.

Habár a „béna kacsa” periódus 1861-ben is megnehezítette a központi választ a déli államok szecessziójára (ezáltal voltaképpen elősegítve a polgárháború kirobbanását), a változást végül csak a nagy gazdasági világválság idején zajló 1933-as hatalomátadás hozta el.

Miután 1932 novemberében Franklin D. Rooseveltet választották meg az ország következő elnökévé, a hivatalban lévő Herbert Hoover alig kommunikált utódjával, így a lakosság hiába várta a gazdasági helyzeten javító intézkedések bejelentését – Hoover már nem kezdett semmi újba, Rooseveltnek pedig még nem állt módjában cselekedni. A kongresszusban erre a helyzetre válaszul terjesztették elő a 20. alkotmánykiegészítést, amely a két ház közötti vitát követően határozta meg január 20-át dátumként. A szenátus január 15-ét, míg a képviselőház január 24-ét jelölte volna ki legszívesebben, a kettő kompromisszumából született a végleges dátum.

A helyszín magyarázata jóval egyszerűbb: a választók akarata által hatalommal felruházott elnök jelképesen ugyanezen akarat állandó megtestesítői, a kongresszus tagjainak jelenlétében teszi le esküjét a törvényhozás székhelyén, a Capitoliumban, ahonnan e hatalom birtokában átvonul az elnöki rezidenciába, a Fehér Házba.

Annak, hogy a Capitolium lépcsőjén, a szabadban kerül sor a szertartásra, már kevésbé magasztos okai vannak: az addig bent, a képviselőház vagy a szenátus termében tartott ceremónia kapcsán James Monroe 1817-es beiktatásán vita robbant ki a két kamara tagjai közt, hogy mely székeket használhatják, amin a megválasztott elnök annyira felháborodott, hogy elrendelte az esemény épületen kívüli levezénylését. Néhány, az időjárás és egyéb rendkívüli események (például a második világháború) által okozott kivételtől eltekintve 1829 óta az elnöki beiktatásra rendszerint a szabadban kerül sor.

Elnöki újítások

George Washington elsőre New Yorkban, másodszorra pedig Philadelphiában tette le esküjét, és utóda, John Adams beiktatására szintén az ideiglenes fővárosként szolgáló pennsylvaniai városban került sor. 1801-ben a harmadik elnök, Thomas Jefferson volt az első, aki az újonnan kijelölt hatalmi központban, Washington D.C.-ben tette le a hivatali esküt.

Az első elnöki beiktatás, amelyről fénykép is készült, James Buchanané volt 1857-ben, míg William McKinley 1897-es eskütételi ceremóniája volt az első, amelyről mozgóképet is rögzítettek. A rádióban először Calvin Coolidge 1925-ös eskütételét hallgathatta élőben a közönség, és Harry Truman második, 1949-es beiktatását közvetítette elsőként élőben az egyre nagyobb teret hódító televízió, máig tartó hagyományt teremtve. Az élő közvetítések lényegesen szélesebb közönség számára tették lehetővé a szertartás átélését, és a békés hatalomátadás tényének ünneplését.

George Washington első beiktatása óta élő hagyomány, hogy az új elnök beszédet is mond az eskü letétele mellett. Washington és utódai 1897-ig az eskü letétele előtt mondták el beszédüket, azonban William McKinley megváltoztatta a sorrendet, mivel beszédében az eskü szövegét kívánta visszhangozni. A sorrend azóta is tartja magát, a megválasztott politikus immár felesküdött elnökként tartja beszédét.

A legrövidebb beiktatási beszédet éppen George Washington mondta el 1793-ban, ez mindössze 135 szóból állt. A leghosszabb beszéd egyértelműen William Henry Harrison 1841. március 4-én felolvasott kétórás, 8445 szavas szónoklata volt, amely valószínűleg az életébe is került.

A megválasztott elnök bizonyítani akarta, hogy 68 évesen is a hírnevét meghozó, indiánok elleni háborúk ereje teljében lévő hőse, így a hideg, esős napon nem vett fel sem nagykabátot, sem kalapot, és a neki felajánlott zárt hintót mellőzve lovon tette meg az utat a Capitoliumhoz, ahol aztán két órán át beszélt, a nap végére pedig lebetegedett. Mindössze 31 napnyi elnökség után, 1841. április 4-én tüdőgyulladásban elhunyt.

Menetek, bálok és vendégek

A beiktatás egyik leglátványosabb eleme, az úgynevezett beiktatási menet – bár idén korlátozott formában kerül rá sor a járványhelyzet miatt – hosszú idő alatt érte el mai formáját. A hagyomány egy teljesen véletlen esetből indult: amikor Thomas Jefferson 1805-ben, második beiktatása után lovon tette meg az utat a Capitoliumtól a Fehér Házig, a Navy Yardból, a főváros korabeli haditengerészeti támaszpontjáról a hajómunkások és tengerészek spontán összeállt menete követte őt egy katonazenekar kíséretében.

William Henry Harrison 1841-es beiktatásának idejére már különféle politikai klubok és más civil szerveződések is a fővárosba utaztak kimondottan azért, hogy részt vegyenek a menetben, amelynek összetétele idővel az új elnök céljait és nézeteit is jelezte: 1865-ben, az Abraham Lincoln második beiktatása után tartott menetben vettek először részt afroamerikaiak, illetve indiánok, kimondottan Lincoln meghívására.

1809, azaz James Madison első elnöksége óta hagyomány a beiktatás estéjén tartott bál. Habár ez eleinte kizárólag a politikai és gazdasági elitnek szóló esemény volt, az elmúlt két évszázad során az ünnepi menethez hasonlóan egyre inkább a nemzet sokféleségének és egységének bemutatása vált a fő hangsúlyává.

Míg Grover Cleveland 1885-ös beiktatási menete már három órán át tartott, és mintegy 25 000-en vettek rajta részt, rendkívüli helyzetekben előfordult már, hogy eltekintettek megtartásától.

Franklin D. Roosevelt negyedik, 1945-ös beiktatása alkalmával, amikor az elhúzódó háború miatt az üzemanyagot a civil lakosság csak jegyrendszer keretében vásárolhatott, a teljes ceremónia rövid és költségkímélő volt: az eskütételre a Fehér Házban került sor, szűk körben, és Roosevelt a történelem egyik legrövidebb beiktatási beszédét mondta el.

Ronald Reagan második beiktatása alkalmával, 1985-ben az időjárás miatt vált szükségessé minden program zárt térben való megtartására: a hőmérséklet aznap mínusz 14 fok körül mozgott a Washingtonban. 2021-ben a koronavírus-világjárvány miatt az események többsége virtuálisan kerül megtartásra, az eskütétel, az azt követő katonai díszfelvonulás, valamint az új elnök a fegyveres erők minden ágát képviselő kíséret melletti Fehér Házba vezető útja kivételével.

A beiktatási ceremónián a megválasztott elnökön és alelnökön, valamint házastársaikon és az eskütételt végző bírón (általában a Legfelsőbb Bíróság elnöke) kívül rendszerint jelen van a leköszönő elnök és alelnök, de kongresszusi képviselők és szenátorok, korábbi elnökök, a fegyveres erők vezető tisztjei, a Kongresszusi Becsületrend kitüntetéssel jutalmazott veteránok, és más fontos személyek is tiszteletüket szokták tenni.

Habár idén Donald Trump leköszönő elnök jelezte, hogy nem vesz részt az eseményen (alelnöke, Mike Pence igen), korántsem ő az első amerikai államfő, aki így tesz: az ország második elnöke, John Adams inkább korán hazaindult szülővárosába, mint hogy tiszteletét tegye utóda – egykori legjobb barátja, azóta már ádáz politikai riválisa –, Thomas Jefferson beiktatásán 1801-ben, és fia, az 1825 és 1829 között elnök John Quincy Adams is távol maradt utóda, Andrew Jackson 1829-es beiktatásától.

Martin Van Buren elnök ismeretlen okból nem jelent meg utóda, William Henry Harrison 1841-es eskütételén, a meggyilkolt Abraham Lincoln helyébe lépő déli demokrata Andrew Johnson pedig 1869-ben inkább egy utolsó kormányülést tartott, amíg utóda, a polgárháború győztes hadvezére, Ulysses S. Grant beiktatása zajlott. Az addigra már nagybeteg Woodrow Wilson egészségi állapota okán 1921-ben a Capitolium épületén belül tartózkodott, amíg kint utóda, Warren G. Harding letette esküjét.