Sikoly, halálhörgés és könyörgés – az 1956. október 25-i sortűz borzalmai

2016. október 26. 12:56

Korábban

A harcoló egyház

Az 1956-os forradalom egyik sajátossága, hogy a széteső kommunista hatalom helyét szinte rögtön betöltötték a különféle spontán, önszerveződő módon megalakult, autonóm forradalmi testületek, mondta Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke, aki az újjászerveződő önkormányzatiságról tartott előadást. 1956. október 16-án Szegeden megalakult a MEFESZ, a független diákegyesület, ám ekkorra a vidéket már behálózták a különböző, a magyar történelem függetlenségi mozgalmainak vezetőiről elnevezett körök (Petőfi-kör, Bocskai-kör, stb.).

1956 nyarára egyre nagyobb volt az elégedetlenség, elsőként a szegedi MEFESZ fogalmazta meg a követeléseiket októberben. A Tisza-parti település egyetemistái több nagyvárosba is eljuttatták pontjaikat, aminek hatására a vidéki egyetemeken megalakultak a „helyi szervezetek”. Az előadó kiemelte, Debrecenben volt az első sortűz, és külön aláhúzta: a forradalom nem egy Budapest központú felkelés volt, hanem az egész országra kiterjedt. Földváryné elmondta, a vidék 1956 őszén hihetetlen érettségről tett tanúbizonyságot: a felkelés hatására pillanatok alatt összeomlott a tanácsi rendszer, hatalmi vákuum alakult ki, ám ez nem okozott anarchiát. Villámgyorsan megtalálták a megfelelő embereket, akik úrrá lettek a nehézségeken, és megszervezték a mindennapokat, magát a közösséget. Évtizednyi diktatúra után volt még tartalék a magyar társadalomban. Gyakran a falu, vagy egyéb közösség legértelmesebbjét tették meg vezetőnek, a különböző lelkészeket, akiknek a forradalom leverése után kegyetlen sors jutott. „A hatalom nemcsak az életüket, a becsületüket is el akarta venni” – tette hozzá.

Az egyházak képviselői nem vettek részt a szabadságharc előkészítésében, magában a szervezésében és a politikai folyamatokban sem (sőt eleinte meglepődtek, bár örömmel fogadták), az egyházak mégis meghatározóak lettek az 1956-os forradalom során, mondta Soós Viktor Attila, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja Rainer M. János Az MDP vezetése és a Nagy Imre kormány(ok) című előadását követően. Mint Soós kifejtette, a lelkészek, papok mondandója erkölcsi útmutatóként szolgált a nem hívők számára is. Bár – mint mondta – a képmutató kommunistákból az egyház szereplőinek is elege lett, ellenálltak az ún. fogat fogért elv érvényre kerülésének.

Az egyházak tagjai általában nem vettek részt az utcai harcokban, bár akadtak kivételek. Ilyen volt például Déványi Vazul ferences szerzetes, aki a budai vár védelmének egyik vezetőjeként nem riadt vissza a fegyverhasználattól sem. Az előadó kitért arra is, hogy XII. Piusz pápa három enciklikában és két rádiónyilatkozatban állt ki a magyarság harca mellett. Soós négy fő „csomópontot” különített el a magyarországi egyházak 1956 őszi-téli történetében: megújulás, szabadulás (főként a börtönökből és a házi őrizetből), megszólalás, megtorlás. A harmadik pont elemzése során kitért Mindszenty Józsefre, akit folyamatosan keresett a magyar és nemzetközi sajtó. Ő mindig hangsúlyozta a magánbosszú elkerülését, ahogy Ravasz László református és Ordas Lajos evangélikus püspök is általában nyugalomra intette a felkelőket. Később a restaurált kommunista államhatalom igyekezett minden eszközzel elsorvasztani a vallásosságot, és gyengíteni az Istenbe vetett hitet. Mindezt az egyházak forradalomban betöltött szerepe ürügyén. Ugyanakkor szüksége is volt rájuk a párt nemzetközi elfogadtatása során, tette hozzá.