Sikeresen ösztönözte az amerikai nőket a munkába állásra Szegecses Rózsi

2024. szeptember 10. 14:20 Múlt-kor

A második világháború az első világégéshez hasonlóan jelentősen átalakította a hagyományos női szerepeket. Nem volt ez másként az Egyesült Államokban sem, ahol 350 ezren egyenesen a hadsereg kötelékében, különböző kisegítő munkákat végezve járultak hozzá az ország háborús erőfeszítéseihez, sokan pedig a hátországban segítették hathatósan az USA harcoló alakulatait. A háború végére több millióval emelkedett a női munkavállalók száma. A nők számos olyan munkakörben jelentek meg, amelyek korábban gyakorlatilag kizárólag a férfiak „területének” számítottak. A lányok és az asszonyok munkakedvének fokozásához jelentősen hozzájárult egy, az ideális női munkást megtestesítő fiktív alak, Rosie the Riveter.

Rosie szegecselés közben

Korábban

Mein Kampf és sonkás szendvics

Az amerikai nők már a korábbi évtizedekben is végeztek házon kívüli munkát (hivatalokban, tanítónőként dolgoztak például), a második világháború azonban hatalmas változást hozott munkaerőpiaci megjelenésükkel. A szövetségesek részére történő hadianyag-szállítást lehetővé tevő, 1941 márciusában elfogadott kölcsönbérleti törvénynek köszönhetően már Pearl Harbor előtt is számos amerikai vállalat gyártott hadianyagot, az USA háborúba való belépését követően azonban értelemszerűen jelentősen felpörgött a hadiipar.

Gyárak sora kapott megbízást lőszer-, fegyver-, repülő- és hajógyártásra. Eközben azonban 12 millió férfi katonának állt, és ezzel számottevő munkaerőhiány keletkezett. A kormánynak tehát alapvető érdeke volt a társadalom mozgósítása.

Mivel kezdetben a nők nem tülekedtek azért, hogy átvegyék férjeik helyét a gyárakban, az amerikai kormány úgy döntött, maga veszi kézbe a gyeplőt. Országos méretű kampányba kezdett annak érdekében, hogy minél több nőt bírjon rá arra, hogy gyári munkásként is járuljon hozzá a háborús győzelemhez, és ne „csak” a háztartást vezető asszonyként, anyaként. Ehhez első lépésként a Kongresszus óriási összegeket szavazott meg új óvodák alapítására.

A nők munkakedvének és patrióta elkötelezettségének felélesztésében kulcsszerepet játszott Rosie the Riveter. Alakját legtöbben Howard J. Miller grafikus 1942-es, a Westinghouse Company War Production Co-Ordinating Committee megbízásából tervezett plakátjával azonosítják – tévesen. A második világháború idején ugyanis ezt a plakátot nem hozták összefüggésbe Rosie alakjával. Ráadásul nagyon valószínű, hogy – a köztudatban elterjedt verziótól eltérően – nem is a hatgyerekes, gyári munkásként mindössze néhány hetet eltöltő csellista, az események idején 17 éves Geraldine Hoff Doyle szerepelt a We can do it posztert ihlető képen.

Jóval valószínűbb ugyanis, hogy a poszterlány egy bizonyos Naomi Parker volt, akiről 1942-ben az alamedai haditengerészeti légi bázison készítettek egy fotót, amint pöttyös kendőjében dolgozik. Mindezektől függetlenül Rosie the Riveter alakja elsőként egy Redd Evans és John Jacob Loeb által 1942-ben írt azonos című dalban tűnt fel: „Egész nap / Essen az eső vagy süssön a nap / Mindig a gyártósoron találjuk / Történelmet ír / A győzelemért dolgozik / Szegecses Rózsi.”

A fiktív alak a következő főszerepet 1943. május 29-én kapta, amikor a Saturday Evening Post címlapjára került a lap állandó címlaptervezőjének, Norman Rockwell festőnek a jóvoltából. Az ő képén egy meglehetősen erős testfelépítésű hölgy volt látható, amint ölében egy szegecselővel éppen szendvicset eszik, eközben pedig lábát Adolf Hitler hírhedt könyvén, a Mein Kampfon pihenteti. A dalban megénekelt Rosie képi manifesztációja itt jelent meg először a nagy nyilvánosság előtt. Mivel a képet az ország legismertebb illusztrátora készítette, a Saturday Evening Post pedig négymilliós példányszámban jelent meg az 1940-es években, a címlap hatalmas lökést adott a munkába álló szimbolikus nőalak mitizálásához.

A képen szereplő hölgynek egyébként nem sok köze volt a szegecseléshez, a nemrég elhunyt – akkoriban 19 éves – Mary Doyle Keefe ugyanis telefonközpontosként dolgozott a vermonti Arlingtonban. Marynek kétszer is modellt kellett ülnie, mivel Rockwellnek elsőre nem felelt meg a lány fehér inge, és a cipője sem nyerte el a tetszését.

A fényképet Gene Pelham készítette, és Rockwell ennek alapján festette meg Maryt. A műteremben a lány valóban egy szendvicset tartott a bal kezében, a Mein Kampfot azonban a festő csak „photoshopolta”. A művész a legnagyobb csalást talán az alany külseje tekintetében eszközölte: a teltkarcsú Rosie-t a filigrán, mindössze 110 fontos, vagyis 50 kilós Mary formálta meg. Rockwell negyed századdal később bocsánatot kért tőle, amiért ennyire átalakította a kép kedvéért.

következő oldal 1 / 3