Segítség határon innen és túl: a Nemzetközi Vöröskereszt és az 1956-os magyar válság

2021. július 5. 09:34 Kecskés Gusztáv

Az 1956-os magyar forradalom nyomán kibontakozó humanitárius válság megoldásának egyik kulcsszereplője a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (angol rövidítése: ICRC) volt. A szervezet magyarországi működésének nemzetközi jogi alapját az 1949-ben aláírt négy genfi egyezmény képezte, amelyeket 1954. május 10-én a Szovjetunió, augusztus 3-án pedig a Magyar Népköztársaság is ratifikált. Az ICRC és a Vöröskereszt Társaságok Ligája – a mai neve: Vöröskereszt és Vörösfélhold Nemzeti Társaságok Föderációja (IFRC) – 1956. november 27-én kötött megállapodása alapján az utóbbi vállalta az Ausztriába távozott magyar menekültek segélyezését.

Korábban

A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának magyarországi tevékenysége az ország politikai helyzete és a szervezet segélymunkájának jellege alapján két fő időszakra osztható. Az október 27-től november 11-ig tartó első szakasz a harcok időszaka. A Bizottság ekkor a fegyveres összecsapások áldozatait igyekezett megsegíteni élelmiszerekkel és gyógyszerekkel, valamint felhívások kibocsátásával és a fogvatartottak látogatásával kísérletet tett az áldozatok védelmére is.

A harcok megindulása után négy nappal, 1956. október 27-én a Magyar Vöröskereszt az ICRC segítségét kérte, hogy küldjön vért, vérátömlesztési berendezéseket és kötözőszereket. A genfi központú szervezet még aznap útnak indította a kért segélyt Bécsbe. (A lengyelek már 26-án, más források szerint 28-án adományokkal teli repülőgépet küldtek Budapestre.) Az első, genfi segélyeket szállító gép október 29-én érkezett a Ferihegyi repülőtérre. A két küldött gyorslistát készített a főváros szükségleteiről: különösen élelmiszerekben és gyógyászati segédeszközökben mutatkozott nagy hiány.

Október 30-tól a svájci és a magyar repülők rendszeresen szállították a segélyeket az osztrák fővárosból. November 1-től az ICRC menlevelével ellátott gépkocsioszlopok vitték a Bécsben halmozódó segélyt Magyarország belsejébe. A november 4-én kezdődő, újabb szovjet katonai beavatkozás következtében lezárták a határokat, így egy időre leálltak a teherkocsi-szállítmányok, amelyek a harcok lezárulta után, november 11-én indultak újra.

Az egyetlen nem kommunista

A segélyezés második szakaszának fontos előzménye volt, hogy az ENSZ Közgyűlése már a november 4-i szovjet invázió utáni napokban felhívást adott ki „a magyar nép humanitárius megsegítésére”. A katonai beavatkozást elítélő határozataira válaszként azonban a Kádár-kormány megtiltotta a világszervezet mindenfajta jelenlétét az ország területén. Ezért az ENSZ kénytelen volt az égisze alatt összegyűjtött segélyek Magyarországra szállítását és szétosztását az országban már október 29. óta jelen lévő Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságára bízni, amely az egyetlen, Magyarországon működési engedéllyel rendelkező nemzetközi szervezet volt.

A Kádár-kormány, amelynek az 1956 őszi harci cselekmények pusztításai és az azt követő, elhúzódó általános sztrájk miatt szüksége volt a lakosság humanitárius segélyezésére, szintén csupán az ICRC-hez, mint semleges közvetítőhöz fordulhatott. Az 1956. december 4-én annak elnöke és az ENSZ főtitkára között megkötött szerződésben az ICRC magára vállalta az ENSZ által a magyar lakosság számára gyűjtött segély szétosztását. A megállapodás elismerte a svájci központú szervezet teljes függetlenségét, és kikötötte, hogy a szétosztásnak a Vöröskereszt elvei szerint kell végbemennie. Az ennek nyomán kibontakozó és 1957 októberéig tartó segélyakció értéke (80 millió svájci frank) a Nemzetközi Bizottság 1956-os évre számolt teljes költségvetésének 28-szorosára rúgott. A szállítmányok főként élelmiszereket, ruházatot, gyógyszereket és kórházi felszereléseket tartalmaztak. A segélyművelet a Bizottság egyik legfontosabb humanitárius akciója volt a második világháború vége óta, és a legnagyobb méretű, amelyet a szovjet blokkban végrehajtott.

Az 1956. november és 1957. május között a Magyar Vöröskereszt élén álló, Killner György vezette öttagú professzori kollégiummal kiváló munkakapcsolat alakult ki. Az ICRC elnöke, Léopold Boissier szerint ez volt „az egyetlen megmaradt nem kommunista szervezet az országban”. A magyar hatóságok azonban a vezetést idővel leváltva a párt utasításait követő politikai szervezetté alakították a sikeres humanitárius tevékenységet folytató intézményt. A kormányzat képviselői a hidegháború szemüvegén át gyanakvással szemlélték a Nemzetközi Bizottság magyarországi munkáját. Belső dokumentumokban azzal vádolták, hogy a nyugati politikai propaganda eszköze, és a forradalom idején fegyvereket is szállított.

Az amerikai külügyi dokumentumokból tudjuk, hogy az ICRC a számtalanszor kinyilvánított semlegessége, pártatlansága ellenére kiváló, rendszeres és bizalmas kapcsolatot ápolt az amerikai külüggyel főként az USA bécsi nagykövetségén, budapesti követségén, valamint a genfi állandó képviseletén keresztül. 1956. december 28-án a bécsi amerikai nagykövetség például Washingtonba küldött egy 11 oldalas jelentést, amelyet a genfi központ tudtával az ICRC bécsi vezető delegátusától „mint magánembertől” kaptak, „hogy a magyarországi helyzetről háttéranyaggal szolgáljanak az Egyesült Államok tisztviselőinek”. Ernst Fischer, az ICRC magyarországi missziójának vezetője a budapesti amerikai követséggel részletesen megbeszélte a segélyezés ügyét, és beszámolt a Magyar Vöröskereszt helyzetéről is.

Óvatos segítség

A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága és a magyar kormányzat, valamint ennek alárendeltségében a Magyar Vöröskereszt is a folyamatos párbeszédre és a kétoldalú kapcsolatok fenntartására törekedett. Az ICRC vezetői tudatosan kerülték a konfliktusok élezését. Az óvatosság volt a fő szempont, amikor az Elnökség Tanácsa 1957. február 21-i ülésén a Magyarországon akkoriban tömegesen zajló perek kapcsán arra jutottak, hogy a genfi szervezet nem vállalhat jogsegélyszolgálatot az érintettek érdekében, tevékenysége ezen a téren a csomagok osztásában és a keresési kérelmek beadásában nyilvánulhat meg csupán.

A családegyesítési ügyekben folytatott tárgyalásokkal kapcsolatosan ugyancsak az elővigyázatosság volt a meghatározó. „A Bizottság számára gyakran kevésbé fontos az, hogy a közvélemény vagy akár a vöröskereszt-társaságok igazat adjanak neki, ahhoz képest, hogy folytathassa az életek mentését és a keleti országokkal jó kapcsolatokat ápolhasson” – mondta Léopold Boissier az ICRC követendő magatartásáról.

A magyar hatóságok és a Magyar Vöröskereszt vezetői – minden hangsúlyozott kritikájuk ellenére – szintén arra törekedtek, hogy megőrizzék a „normális” kapcsolatokat a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságával. Óvatosságuk részben a pozitív országimázs kialakításának és a nemzetközi érdekek megóvásának igényével magyarázható. 1958 márciusában Kárpáti József főtitkár a Nemzetközi Bizottság által nyújtott segítség és „egyéb politikai okok” figyelembevételével azt javasolta, hogy a korábbi gyakorlattól eltérően a magyar kormány és a Magyar Vöröskereszt adjon anyagi hozzájárulást (3000 svájci frankot) az ICRC költségeihez.

Fűszeres gondoskodás

Miután a Szovjet Hadsereg leverte az 1956-os magyar forradalmat, európai viszonylatban is jelentős, mintegy 200 ezer fős menekülttömeg jelent meg többek között a szomszédos Ausztriában. A krízis szakszerű megoldásában az ENSZ-család intézményei mellett számos nem kormányzati szervezet, így a Nemzetközi Vöröskereszt is jelentős szerepet játszott. Ennek egyik fő intézménye az akkoriban öt földrészen 74 Vöröskereszt nemzeti társaságot összefogó, több mint százmillió embert egyesítő Vöröskereszt Társaságok Ligája volt. A szervezet az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával, valamint az osztrák kormányzattal együttműködve – utóbbi kérésére – vállalta a menekültek táborokban való elhelyezését és ellátását, majd továbbutazásuk és új hazába telepítésük elősegítését.

A vöröskeresztes táborok főként osztrák, amerikai, brit, kanadai, finn, francia, svéd vagy svájci nemzetiségű csapatai a későbbi visszaemlékezések szerint is meleg fogadtatásban részesítették a menekülteket, és jó kapcsolatok kialakítására törekedtek velük. Sok esetben a szakképzett magyarokat is bevonták a munkába.
Az ausztriai segélytevékenység kezdetben jelentős pénzügyi tételt jelentett a Liga számára. Egy hónap alatt kétszer annyi pénzt költött el Bécsben, mint amennyi a genfi központ egész éves költségvetése volt. Később már annyi pénz érkezett hozzájuk, hogy tekintélyes maradványösszeg is keletkezett.

A menekültek ellátásához szükséges szállítmányok több forrásból érkeztek. A Liga ausztriai segélyezési tevékenységéhez való természetbeni hozzájárulás 12 millió akkori dollárra becsülhető (mai értéken számolva mintegy 120 millió dollár), és mintegy 19 ezer tonnát nyomott. Ennek értékben több mint háromnegyede, súlyban több mint a fele a Vöröskereszt nemzeti társaságoktól származott.

A segélytevékenység a tábori gondoskodás minden elemére kiterjedt a szállástól kezdve a szociális segítségnyújtásig. A Liga által üzemeltetett 44 tábor lakóinak élelmezésére különös gondot fordítottak. Egyszerre törekedtek a menekültek megfelelő minőségű táplálására és a sajátos magyar ízlés figyelembevételére: például szem előtt tartották, hogy a magyarok szeretik a fűszeres ételeket, a teába citromot tesznek, karácsonykor pedig halat esznek. A menekültek kezdettől fogva napi 2658 kalória értékű ellátásban részesültek, hetente háromszor friss húsból készült ételt, illetve az évszaknak megfelelően bőséges salátát és zöldséget kaptak. Sütemény és keksz hetente kétszer került az asztalra. A Liga által készített összefoglaló jelentés szerint: „Aligha kétséges, hogy a menekültek jobban táplálkoztak, mint az átlag osztrákok.”

Megszervezték továbbá a ruházati ellátásukat, odafigyeltek az általános egészségügyi állapotukra, folyamatosan fertőtlenítették a táborok helyiségeit, aminek köszönhetően a betegágyak nagyrészt üresek maradtak. A Norvég Vöröskereszt háromfős stábbal és felszerelt autóval a táborok közt járva fogászati segítséget nyújtott. A menekültek fogazata ugyanis nagyon rossz állapotban volt. Külön figyelmet fordítottak a magyarok pszichológiai, mentálhigiéniai állapotára is, hetek múltán ugyanis egyre gyakoribb problémát jelentett a menekülés okozta depresszió, az idegesség és a kivándorlási lehetőségek beszűkülése nyomán fellépő csalódottság.

Nagy hangsúlyt fektettek az óvodai és iskolai tanításra, a lehetőségeknek megfelelően a környéken munkát szereztek a menekülteknek, a lelki egyensúly és az önbecsülés leépülését meggátolandó pedig számos szabadidős tevékenységet biztosítottak a számukra, továbbá katolikus és protestáns istentiszteletekre is járhattak.

Az egykori érintettekkel készült interjúk tanúsága szerint a gondoskodás ezernyi bizonyítéka sem halványíthatta el a tényt, hogy a menekülttáborok ideiglenes tömegszállások voltak, amelyeket a lakói igyekeztek mielőbb elhagyni, hogy új hazájukban telepedhessenek le.