Saját szavaikkal mesélnek a tengeri hajózás hőskorának rettenthetetlen asszonyai

2019. november 26. 17:59 Múlt-kor

A nők többsége számára a történelem nagy részében nem nyílt olyan lehetőség a világ felfedezésére, mint a férfiaknak. Különösen igaz ez a hajózásra, amely hagyományosan szigorúan a férfiak által űzött tevékenység, és a nők sokáig egyszerű utasként is ritkaságszámba mentek. Ez mára természetesen megváltozott, azonban ehhez hosszú időnek kellett eltelnie, és a hajózás is szinte teljesen átalakult ezen idő alatt.

Korábban

A kapitány felesége férfiruhában

„Az élet túl rövid! Olyan színessé akartam tenni, amennyire csak lehetséges, és sosem fogom megbánni a döntést, amelyet hoztam. Ha másképpen tettem volna, csupa megbánás lennék.”

E szavakat egy Rose de Freycinet nevű francia nő jegyezte le naplójába – a döntés, amelyről ír, az volt, hogy magát férfinak álcázva az Uranie nevű korvetten bejárja a világ tengereit 1817-ben.

De Freycinet-nek útja során meg kellett birkóznia a hajótöréssel, a botránnyal és a honvággyal, vívódásait pedig mind lejegyezte naplójába, amelyet ma Ausztráliában, Új-Dél-Wales állam könyvtárában őriznek Sydneyben.

A tengeri utazásokról szóló beszámolók, különösen az első kézből valók, mindig érdekfeszítőek és rengeteg egyedi, hősies szereplővel vannak tele – általában férfiakkal.

Ritkán azonban előfordulnak a régi korok fennmaradt naplói és feljegyzései között nők által írtak is, amelyek az ő sajátos szemszögükből mutatják be a tengeri élet nehézségeit.

De Freycinet-hez hasonlóan férfinak öltöző elődje, a botanikus Jeanne Baret, az amerikai bálnavadász-kapitányfeleség Susan Veeder, vagy az angol arisztokrata utazó Annie Brassey is szembenéztek mindazon gondokkal útjuk során, amelyekkel a férfiak, és ezeken felül még a női mivoltukból adódókkal.

Rose de Freycinet mindössze 23 éves volt, amikor Toulon Földközi-tengeri kikötőjébe ment, hogy férjével, Louis de Freycinet kapitánnyal tartson egy hároméves tudományos expedíción a Csendes-óceánra.

Férjével együtt tervezték meg, hogyan fog észrevétlenül a hajóra jutni, a kapitány még az Uranie lakóhelyiségeit is felújíttatta és kibővíttette az utazás előtt, annak ellenére, hogy a korvett így veszített hajózhatóságából.

Az eleinte férfinak öltözött Rose hamar lebukott mind a hajón nőként, mind Franciaországban azzal, hogy férjével együtt távozott.

A francia haditengerészet hajóinak fedélzetén nem volt megengedett a nők tartózkodása, azonban mivel az Uranie számára a legközelebbi előirányzott francia fennhatóság alatt álló kikötő Réunion szigetén volt egy évvel később, a hatóságok nem tehettek sokat.

Rose de Freycinet lett ily módon az első nő, aki nem csupán körbehajózta a világot, de írásban dokumentálta is útját.

A vitorlázás korában a legtöbb hajós vezetett valamiféle naplót, különböző okokból: a navigáció és a partvonalak rögzítése, az ismeretek pontosítása éppúgy részét képezte a naplóírásnak, mint az unalom és a félelem leküzdése.

De Freycinet naplójának bejegyzéseit levelekként fogalmazta meg barátnőjének, Caroline-nak. Mind a végtelen tengeren zötykölődő hajóról, mind a férfi személyzettől őt elzáró falak közül rövid időszakokra az írásba menekülhetett.

„Azt mondtad, mindenhová el akarsz velem jönni” – írja barátnőjének, „így nincs más választásom, mint egy kicsit téged is untatni, amikor magam sem szórakozom valami jól.”

Az utazó kapitányfeleség naplója jól tükrözi a hajón zajló élet menetét: különösebben érdekes események nélküli hosszú időszakokat szakítanak meg időről időre hirtelen, nyüzsgéssel és pánikkal teli pillanatok.

1820-ban, amikor már több éve a tengeren voltak, Dél-Amerika déli csücskénél az Uranie-t egy vihar vészesen közel sodorta a Falkland-szigetek sziklás partjaihoz.

„Sohasem fogom elfelejteni, amíg élek” – írta arról, ahogy a hajó egy sziklának ütközött, a személyzet pedig pumpák segítségével igyekezett a felszínen tartani, amíg nem találnak egy megfelelő helyet, ahol a partra futtathatják.

„Mindazonáltal” – írja de Freycinet, „a hajóba folyt a víz, a szellő gyenge volt, és a férfiak ereje – akik régóta nem ettek –, már kifogyóban volt.” Végül azonban megmenekültek: az Uranie „szinte észrevehetetlenül homokra futott éjjel három órakor.”

Eddigre az expedíció azonban a matrózokhoz képest védett helyzetet élvező nőt is megviselte: „Sápadt vagyok, sárgás, szemeim beesettek: egy szóval úgy nézek ki, mint egy szellem” – írta.

Az út során szellemi átalakuláson is keresztülment, saját bevallása szerint: „Igaz az, hogy minden, amit az utóbbi két évben átéltem, olyan komor szemléletmódot ültetett el bennem az élettel kapcsolatban, hogy filozófussá váltam, és a boldog, vad és izgága Rose megkomolyodott.”

Kalandjaiknak köszönhetően mire visszaértek Franciaországba, a de Freycinet-házaspárra már nem büntetés, hanem érdeklődés és megbecsülés várt.

következő oldal 1 / 4