Ritka fotókon az első világháború alpesi pokla, 1915-1918

Az első világháború többi hadszínterétől jócskán eltért az Olaszország és az Osztrák–Magyar Monarchia által vívott alpesi harcok környezete. A terep és az időjárás viszontagságai tovább nehezítették a katonák amúgy sem könnyű dolgát, és az utánpótlás hiányosságai, a fagy és a lavinák ugyanakkora vagy még nagyobb veszélyt jelentettek, mint az ellenséges tűz.

Olaszország nagy reményekkel csatlakozik a háborúhoz

1915. május 23-án az addig semleges, névleg a központi hatalmakkal szövetségben álló Olaszország hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának és Németországnak. Az olasz csapatok az Isonzó folyó mentén és Trentino térségében indítottak támadást az osztrák területek ellen, a minél gyorsabb és minél nagyobb területfoglalások reményében, miután az előző hónapban megkötött londoni egyezmény garantálta számos alpesi és balkáni terület Olaszországhoz csatolását.

Az első világháború többi európai hadszínterétől eltérően az alpesi küzdelmet teljes mértékben a terep adottságai határozták meg, amelyek mindkét harcoló felet újításokra kényszeríttették. A megvédendő, illetve elfoglalandó csúcsok gyakran 2000 méter tengerszint feletti magasság fölé is értek, és sokszor 80 foknál is meredekebb dőlésszögű hegyoldalakban is meg kellett oldaniuk a védekezést és a támadást.

A gleccserek vájta völgyekben sebes folyók rohannak, az út- és vasúthálózat pedig alig volt még kiépítve. A hadjáratokkal párhuzamosan intenzív útépítésekbe kezdett mindkét fél, továbbá erődítményeket, szálláshelyeket és számos, a mély szurdokok felett átívelő hidat is ekkor hoztak létre.

A nyugat-európai hadszíntérhez hasonló lövészárok-rendszerekhez nemigen adta magát a terep: sok helyen egyedül robbantásokkal tudtak maguknak fedezéket eszközölni a katonák. Gyakran a hegyoldalak meglévő barlangjaiban alakították ki parancsnoki és logisztikai központjaikat, de előfordult, hogy ezeket bővítették, vagy újakat hoztak létre. Az olaszok öszvéreket és drótpályán mozgó siklókat is használtak az utánpótlás és személyzet, valamint a sebesültek szállítására.

Errefelé az év legalább négy hónapjában tartósan fagypont alatt volt a hőmérséklet, a téli hóból még gyakran fedezéket, illetve lövészárkokat is lehetséges volt rögtönözni. Mindkét oldal alkalmazott különlegesen képzett sítalpas egységeket, és igyekezett minden katonát ellátni jégcsákánnyal, megfelelő mennyiségű mászókötéllel, a havas tájhoz illő álcaruhával, meleg téli ruházattal és a hóvakság ellen védő szemüveggel.

A hideg állandó gondot jelentett, a fagyás folyamatosan veszélyeztette a katonákat – különösen a sebesülteket, akik a legkiszolgáltatottabb helyzetben voltak, és rengeteget szenvedtek.

Nem meglepő módon maga a harc is nehezebbnek bizonyult e körülmények közt. Az egyenlőtlen terep gyakran eltakarta az ellenség mozgásait, a harcmező nem volt egészében belátható, így a tüzérség nem tudott hatékony támogatást nyújtani a gyalogságnak. Enélkül rendkívül kétesélyes volt bármiféle támadás megindítása.

Aknák és lavinák

A gyalogságnak a meredek emelkedőkön a nehéz felszereléssel is meggyűlt a baja. Az éppen védekezőknek volt legtöbbször könnyebb a dolga, mivel általában magasabban fekvő állásaikból tüzelhettek a felfelé törekvő támadókra. A mostoha terepen fedezéket keresve a támadók gyakran reménytelenül szétszóródtak, a tüzérség és az aknavetők tüze, valamint az aknák és kézigránátok robbanásai akár földcsuszamlásokat és lavinákat is előidézhetett. Előfordult természetesen e természeti jelenségek szándékos előidézése is.

Mind az olasz, mind az osztrák–magyar sereg rendelkezett kimondottan hegyvidéki hadviselésre specializált elitcsapatokkal (az Alpini, illetve a Gebirgstruppe névre hallgató egységekkel), akik szinte minden akadályon képesek voltak túllendülni. Az ilyen egységekből azonban igen kevés volt, és nem volt lehetséges kizárólag rájuk bízni az alpesi hadműveleteket.

Mindkét ország „egyszerű” katonáinak jó része megfordult a hegyvidéki hadszíntéren a háború valamely szakaszában, közülük sokan – például a Dél-Olaszországból vagy Szicíliáról származó katonák – addigi életükben sohasem tapasztaltak ennyire hideg időjárást.

1915-ben a legsúlyosabb harcok a Dolomitok magas csúcsai közt zajlottak. Hogy megvédjék csapataikat a mostoha környezettől és az ellenséges tűztől egyaránt, az osztrák–magyar és az olasz utászok is alagútrendszereket vájtak a hegyekbe. A Dolomitok rendkívül kemény kőzete nem könnyítette meg dolgukat, és az is előfordult, hogy nem a kőzeten, hanem a gleccserek jegén át kellett utat törniük.

1916. december 13-án, amely „fehér péntek” néven vonult be a történelembe (annak ellenére, hogy valójában szerdai nap volt), több lavina is bekövetkezett a Dolomitokban, amely a becslések szerint 2000, de akár 10 000 olasz és osztrák–magyar katona halálát is okozhatta. Egyes korabeli beszámolók szerint mindkét oldal szándékosan lőtte tüzérségével a meglazult havat.

A különféle járatok létrehozása nem csupán a védelmet és az utánpótlás biztosítását szolgálta: mindkét fél többször megkísérelte nagy mennyiségű robbanóanyaggal ellátott, óriási aknákkal egyszerűen kirobbantani a földet az ellenség alól. 1916. január 1. és 1918. március 13. között összesen 34 ilyen aknát robbantottak az olasz és az osztrák–magyar seregek, ezek közül a legnagyobbak akár 50 000 kilogramm robbanóanyagot is tartalmazhattak.

1917 októberének végén mintegy 400 000 osztrák–magyar és német katona nagymértékű áttörést ért el Caporettónál (ezt nevezik caporettói áttörésnek, avagy XII. isonzói csatának). A kétszeres túlerőben lévő olaszok számbeli fölényük ellenére hetekig folyamatosan szorultak vissza, november közepére 11 000-en vesztették életüket és több mint negyedmillióan estek fogságba. A kudarc az olasz kormány összeomlását és a vezérkar több tagjának eltávolítását eredményezte.

A központi hatalmak azonban nem tudták kiaknázni a hatalmas sikert: 1918 nyarán már egyedül támadtak jóval kisebb létszámban az osztrák–magyar csapatok, az immár saját országuk területét védő olaszok pedig sokkal jobban rendezkedtek be ennek visszaverésére. Következő esélye már nem maradt az összeomló dualista államnak.

Olaszország számára az első világháborús szereplés minden szempontból katasztrofális volt. Több mint 650 000 elesettel és egymilliónál is több súlyos sérülttel kellett számolniuk a háború végén, emellett pedig félmillió civil halálos áldozata is volt a konfliktusnak – többségük 1918 folyamán a rossz termés és az emiatt bekövetkezett élelmiszerhiány okán vesztette életét.