Rés a vasfüggönyön – így menekültek a magyarok 1956-ban

Magyar menekültek érkeznek Svájcba (Fortepan / ETH Zürich/Comet Photo AG/Jack Metzger)

Új hazát keresve

Az 1956-os magyar forradalom szovjetek általi leverését követően – ebben a korabeli publikált nyugati és az 1989-ig titkosan kezelt magyar statisztikák is megegyeznek – mintegy 200 ezer ember hagyta el az ország területét. Közülük 1957 nyaráig, élve a Kádár-kormány meghirdette amnesztiával több mint 11 ezren hazatértek. Az 1961-ig Magyarországra visszatértek számát a magyar hatóságok 40 ezer körülire taksálták.

Az ország lakosságának a számítások szerint 1,5–1,7%-át érintő migráció demográfiai hatását jól érzékelteti, hogy az ennek nyomán előállt népességvesztés 70%-kal haladta meg az 1956. évi természetes szaporodást. Megváltozott a lakosság nemek szerinti összetétele: a távozók kétharmada ugyanis férfi volt, a nőtöbblet elérte az 1949-es értéket. Érzékelhetően csökkent a fiatal generációk számaránya, mivel az országot elhagyók többségét ők adták.

Valuch Tibor könyvében kifejtette, hogy az 1956-os forradalom után eltávozottak egy része valóban politikai menekült volt, aki „úgy vélte, hogy a fennálló, illetve a kialakuló politikai-társadalmi viszonyok között az élete veszélybe kerülhet”. Nyugati szociálpszichológiai vizsgálatok 5 százaléknál kevesebbre becsülik azoknak az arányát, akik a fegyveres harcokban való részvétel és a megtorlástól való félelem miatt menekültek. Puskás Julianna szerint legfeljebb 50–60%-ban lehettek olyanok, akiknek a „disszidálásában” bármiféle politikai indok közre játszott.

Magyar menekültek Ausztriában (Fortepan / Kleyer Éva)

A forradalom leverését követően Magyarországról kiinduló menekülttömeg legnagyobb része 1956 novembere és a következő év márciusa között ment el. A Központi Statisztikai Hivatal titkos adatsorai szerint a legtöbben novemberben és decemberben távoztak (82 006 illetve 38 639 fő). Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának 1957. március 11-én közzétett statisztikáiból pedig arról értesülhetünk, hogy az emigránsok közül 1957 márciusáig mintegy 173 ezren kerültek első fogadóhely gyanánt Ausztriába, 18 600-an pedig Jugoszláviába.

Mivel Ausztriában nem voltak nagy szállásközpontok, az érkezőket igen változatos körülmények között helyezték el: egyes menekültek szövetségi táborokba, mások vidéki központokba kerültek, körülbelül 10 ezren családoknál kaptak menedéket, és mintegy 8 ezer főről magánszervezetek gondoskodtak. A Vöröskereszt táboraiban elszállásoltak száma 40 ezer lehetett. Az a tény, hogy a menekültek nagy tömegét sikerült viszonylag koncentráltan elhelyezni, jelentősen megkönnyítette a célországokba való eljuttatást. Jugoszláviában a magyarok számára kialakított 36 központi szállás többségét a magyar határ közelében rendezték be. Voltak olyan menekültek is, akiket tengerparti hotelekben, horvátországi és szlovéniai turisztikai központokban kaptak átmeneti helyet.

Már 1956 novemberétől megkezdődött az Ausztriában és Jugoszláviában összezsúfolódottak továbbszállítása, mivel ezeket az országokat a menekültek nagy többsége csak első állomásnak tekintette, és tovább kívánt menni. 1957. április 1-ig az ENSZ menekültügyi hivatala által nyilvántartott 193 805 kivándorló közül 135 417 személyt (70%) már elszállítottak 29 különböző – 14 Európán kívüli – országba. 78 574 fő (40,5%) európai és 56 843 fő (29,3%) pedig Európán kívüli országokba került. 1957. december végéig új hazájába érkezett az Ausztriában nyilvántartásba vett menekülők mintegy 90 százaléka. A legtöbben az Egyesült Államokban (35 026), Kanadában (24 525), Nagy-Britanniában (20 590), az NSZK-ban (14 270), Svájcban (11 962), Franciaországban (10 232) és Ausztráliában (9423) telepedtek le. A magyar menekültek nemzetközi viszonylatban is jelentős kétszázezres tömegének ellátása, továbbszállítása és integrálása a befogadó országok társadalmába óriási szervezőmunkát igényelt.

Magyar menekültek és az őket fogadó Európai Migráció Kormányközi Bizottságának (Intergovernmental Committee for European Migration, ICEM) munkatársa (Fortepan / Kleyer Éva)

A nemzetközi szolidaritás

1956. november 9-én az ENSZ közgyűlése határozatot hozott, amelynek alapján a világszervezet főtitkára felkérte az Egyesült Nemzetek menekültügyi főbiztosát, konzultáljon más nemzetközi intézményekkel és az érdekelt kormányokkal, hogy tegyenek sürgősen intézkedéseket a magyar menekültek megsegítése érdekében. Ugyanebben a határozatban a közgyűlés kérte a tagállamokat, hogy adományaikkal járuljanak hozzá a segélyprogramhoz.

Egy 1956. november 21-i újabb közgyűlési határozat nyomán a Genfben székelő Menekültügyi Főbiztosság (UNHCR) feladata lett a segélyezés koordinálása, újabb segélyfelhívások kibocsátása és a magyar menekültek szükségleteinek minél pontosabb felmérése. Az Európai Migráció Kormányközi Bizottsága (ICEM) szervezte a menekültek elszállítását Ausztriából, továbbá igyekezett felmérni a célországokkal kapcsolatos egyéni igényeiket. A Nemzetközi Vöröskereszt szervezetén belül a Vöröskereszt-társaságok Ligája foglalkozott az ausztriai magyar menekültekkel, bevonva a munkába az egyes nemzeti társaságokat is. Több mint 60 magánszervezet is bekapcsolódott a Magyarországról érkezők fogadásába.

A befogadó országok szintén jelentős erőfeszítéseket tettek az emigránsok letelepítése és integrálása érdekében. 1956-ban Kanada, Franciaország, Nagy-Britannia, a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) és Norvégia vállalta, hogy mennyiségi korlátozás nélkül beenged területére magyar menekülteket. Érdemes megjegyezni, hogy – a magyar közvélemény által Trianon okán gyakran még ma is magyarellenesnek tartott – Franciaország ezt a hajlandóságát még 1957 tavaszán is fenntartotta.

Menekültek érkeznek Ausztriába (Fortepan / Kleyer Éva)

Más országok, mint az Egyesült Államok, Belgium, Dánia, Hollandia, Olaszország és Svédország ugyan meghatározták a betelepíthető magyarok számát, de ezeket a kvótákat rendszeresen túllépték. Hatékony kormányzati intézkedések történtek a menekültek elhelyezése, munkába állítása és nyelvtanítása érdekében. Ez utóbbi döntő fontosságát mutatja, hogy még a magyar emigráns egyetemi hallgatók közül is elenyészően kevesen beszélték magas szinten befogadó országuk nyelvét. A magyar bevándorlók számára biztosították az egészségügyi ellátást. Sőt a norvég kormány azt is kinyilvánította, hogy hajlandó befogadni bizonyos számban tüdőbetegeket, nyomorékokat, továbbá olyan menekülteket, akiknek az elhelyezése különösen nagy gondot okoz.

A magyar emigránshullám kezelése jelentős pénzösszegek mozgósítását tette szükségessé. Az ENSZ közgyűlése már 1956 novemberében felszólította a kormányokat az adakozásra. 1956. november 30-án 10 millió dollárt kértek világszervezet illetékesei az Ausztriában lévő magyar menekültek számára. A menekültügyi főbiztosság adatai szerint 1957. március 1-ig mintegy 7 millió dollár gyűlt össze a világszervezeten keresztül, amelyből 415 615 dollárt közvetlenül a menekültek legnagyobb tömegét ellátó bécsi kormánynak juttattak. Mivel 1957 márciusában még nagy számban voltak menekültek Ausztriában és Jugoszláviában, az ENSZ főtitkára, Dag Hammarskjöld és a menekültügyi főbiztos 1957. március 11-én újabb felhívást tett közzé, amelyben 23 153 425 dollárt kértek a menekültek ellátásának ottani biztosítására.

1. Új hazát keresve
2. Várva várt magyarok

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

ősz
Múlt-kor magazin 2022

• Bizarr adók a történelemből
• Alba hercegnő mesés élete
• Gustave Courbet, a provokatőr
• Az első napok a felszabadult Bergen-Belsenben
• Régi budai szüretek
• Amerika a terroristák célkeresztjében
• A pápák első munkanapjai
• Leszámolás az Aranybulla-mítoszokkal
• Zene a szerelem oltárán: Alma Mahler