Mit keresett Hitler a 80-as években egy brit antropológus indonéziai hotelszobája előtt?

2018. január 2. 16:49

Korábban

Hitler és Bismarck Szulavézin

Barley sokszor csapong, leírásai olykor kezdenek unalomba fulladni, és talán mélyebbre is juthatna olykor az elemzésben, humora azonban végig megmarad, amelyhez persze a bizarr szituációk is hozzásegítik. Útban a torazdsa falvak felé egy hotelben például egy Hitler nevű férfival is találkozik, aki megpróbál rásózni egy hamisítványt:

„– Helló, főnök. Hitler vagyok. Talán halott már rólam. – Nem volt könnyű erre mit mondani. Talán rosszul hallottam.
– Hitlert mondott?
– Igen, Pak, az apám a rádióban hallotta ezt a nevet, még mielőtt megszülettem, és tetszett neki.” A kutató ezek után már meg sem lepődött, amikor Bismarckkal is összefutott Indonéziában.

De Barley még az istenbizonyításból is gúnyt űz. „A legerősebb érv, amit eddig felhoztak egy jóindulatú istenség létezése mellett talán az volt, hogy egy késsel az ember bemetszhet egy pálmafát, és begyűjtheti fanedv alakjában a tápláló és mámorító nedűt, a pálmabort” – írja egy helyen.

Itt most menetrendszerűen jöhetne az, hogy a szerző egy pillanatig nem veszi komolyan magát. Magát tényleg nem, amit viszont csinál, azt nagyon is. Ennek lett eredménye a British Museumban felállított rizscsűr. Ennek tetejét a toradzsa fafaragók bambuszból készítették el, annak ellenére, hogy otthon, Szulavézin (bár a hagyomány szerint ez lenne helyénvaló) gyakorlatilag sohasem használnak bambuszt alapanyagként, annyira drága. Ez aztán jó alkalom arra, hogy a szerző feltegye a kérdést: egy bambusz rizscsűrtől autentikusabb vagy egy falapokból készült?

Láthatjuk, hogyan a toradzsáknál mosódik egybe a modern és az archaikus világ. A könyv egyik legkülönösebb jelenetében a Hollandiából hazatérő toradzsa nagynéni a sziklás terepen magas sarkú cipőben, és az elviselhetetlen hőség ellenére vastag kutyaszőr bundában ül végig egy halotti fesztivált, csak hogy megmutassa, mennyire meggazdagodott Nyugaton. Magán a ma’nene’ feszitválon egyébként a halottak csontjait friss textíliákba csavarták, majd visszahelyezték őket a sírba. A „régi vallás” (a toradzsák többsége áttért a kereszténységre, ám pogány hagyományaikat is megtartották) szerint zajló szertartáson rikító színű, Mickey egérrel és Donald kacsával díszített textíliákkal takarták le a halottakat.

A toradzsa temetéseket sem úgy kell elképzelni, ahogy azt Nyugaton megszoktuk. Ez nagyban összefügghet azzal, hogy akár évekig is várnak arra, míg az elhunytat végső nyughelyére helyezik, mivel össze kell gyűjteni a pénzt a szertartásra. A testet addig különböző anyagokkal tartósítják. Ahogy a szerző fogalmaz, „látványosan hiányzik az áhítat és a kegyelet a halál jelenlétében”, amit jól alátámaszt az a fiatalember, aki ideiglenes kazettatartónak használta a házban négy (!) éve őrzött holttestet, vagy a férfi, aki a tetemre támaszkodva cigarettázott.

A szerzőnek a legnagyobb segítséget a régi világ képviselője, a régi vallás idős papja, Nenek jelentette, aki a könyv legszórakoztatóbb figurája. Falujában, Baruppu’-ban a toradzsa hagyomány egyet jelent azzal, amit Nenek mond. Bár azt gondolnánk ez valamiféle kőbe vésett, íratlan, de évszázadok óta állandó szabálygyűjteményt jelent, valójában azonban sokkal inkább a nyugati orvosságot (whiskey-t) gyorsan megkedvelő öreg pap aktuális lelkiállapotának függvénye.

A munka talán legizgalmasabb része a londoni szín, amely során Barley, pontosabban az angol fővárosba hívott toradzsa fafaragók folyamatosan szembesítik azzal az olvasót, mennyire más elképzelései vannak arról a nyugati embernek, mit tarthatnak teljesen más kulturális környezetből érkező emberek figyelemre méltónak civilizációnkban. Ki gondolná például, hogy bárki felháborodhat a WC-papíron, vagy hogy a kőművesmunka akárkit is megbabonázhat. Az 1987-ben Londonba látogató toradzsa mesterek azt hitték, egy matriarchátusba csöppentek (II. Erzsébet volt akkor is a királynő, a miniszterelnök viszont Thatcher), az utcán mászkáló részegek megrémítették őket, azt pedig nem tudták felfogni, hogyan kaphat valaki pénzt akkor is, ha nem dolgozik. Ugyancsak megrökönyödést keltett bennük, hogy a britek nem mind gazdagok, és hogy mennyire tiszteletlenül beszélnek politikusaikról, azzal pedig végképp nem tudtak mit kezdeni, hogy valaki nem ismeri azt, aki tőle pár házra lakik. A könyv legjobb momentumait kétségkívül azok a részek jelentik, amikor külső szemlélők fogalmazzák meg a nyugati ember válságának sarokpontjait. Ezek után talán meglepő, hogy a saját közegében köztiszteletnek örvendő, Barley kertjében kávé ültető Nenek mégsem akart hazamenni.

Nigel Barley: Az antropológia nem extrém sport. Typotex, Budapest, 2015.

előző oldal 2 / 2