Miért mélyítette el a törésvonalakat Dél és Észak között a hálaadás ünnepe? 

Mára a hálaadás az Egyesült Államok egyik legmeghatározóbb ünnepévé vált, amelyet a lakosság többsége származástól és felekezettől függetlenül valamilyen formában megünnepel. Bár gyökerei az első 17. századi puritán telepesekhez nyúlnak vissza, országos ünneppé csupán a 19. században vált. Ez sem ment oly egyszerűen: a déli államok lakói az északi „jenkik” kulturális támadását látták benne.

Új-Anglia ünnepe

Az amerikai hálaadással kapcsolatos első írásos emlék a puritánok őszi lakomájaként említi 1621-ben. Az ünnep lassacskán alakult át az aratás lezárultát és a termést megünneplő hagyományos lakomából a puritánok körében az Istennek nyújtott hála ünnepévé, majd a 18. és 19. század folyamán ismét egyre szekulárisabb formát öltött, és a lakoma ismét előtérbe került az imával szemben.

A független Egyesült Államok északabbi államainak kormányzói gyakran hirdettek ki hálaadási napokat. Ezek rendszerint november végén, illetve december elején voltak, de nem volt egységesen országos ünnep.

A hálaadás akár meg is maradhatott volna regionálisnak és rendszertelennek, ha nem kezd el érte kampányolni „az amerikai hálaadás keresztanyja”, Sarah Josepha Hale. 1825-től minden évben levelek tömkelegét írta az államok kormányzóinak, arra kérve őket, hirdessék meg együtt november utolsó csütörtökét a hálaadás napjának.

A 19. század legolvasottabb magazinja, a Godey's Lady Book szerkesztőjeként több oldalnyi felületet szentelt a lap számaiban a nemzeti ünnep gondolatának erősítéséhez, mint amely a fiatal és sokszínű országot egyesítené.

Hale 1827-es regénye, a „Northwood: Egy új-angliai történet” szolgál az első részletes beszámolóval a puritán hálaadási lakomáról. Egy egész fejezetet szentel neki, amelyben az „ünnepelt sütőtökpitéről” azt írja, „a jó és igaz jenki hálaadás elengedhetetlen része”.

Nem ő volt az egyetlen, aki ezt az édességet a hálaadással és az északi hagyománnyal hozta összefüggésbe. Az első amerikai szakácskönyv, az 1796-os „American Cookery” két recepttel is szolgál a süteményhez, és tartalmazza a hálaadással napjainkban szintén szorosan összekapcsolt más finomságokat is, mint az áfonyaszósz vagy a pulyka.

Az „American Cookery” meglehetősen északi, új-angliai recepteket tartalmaz: magához a sütőtökpitéhez is olyan, leginkább ezen a tájon hozzáférhető összetevők szükségesek, mint (a sütemény nevével ellentétben) a pézsmatök vagy a melasz. Ahogy egyre több állam vezette be a hálaadás ünnepét – leginkább északon –, úgy lett a sütőtökpite is egyre inkább az északi hagyományok jelképe az emberek szemében.

Hale vidám, állhatatos, több évtizedes kampánya eredményeképpen az 1850-es évekre már 29 szövetségi államban ünnepelték a hálaadást. Ezzel egy időben azonban egyre nőtt a feszültség az északon erősödő rabszolgaság-ellenes mozgalom és a rabszolgatartó déli gazdaság érdekei között. Ez arra sarkallta Hale-t, hogy a hálaadást valóban nemzeti, az egységet szimbolizáló ünneppé tegye.

Déli ellenérzések

A déli vezetők eközben erőteljesen támadták az ünnepet – arra gondoltak, hogy a kampány fő célja, hogy „jenki” értékeket honosítsanak meg délen. A virginiaiak különösen agresszívan vágtak vissza Hale-nek: 1856-ban a „Richmond Whig” című lap szerkesztői cikkben ítélte el a főváros, Washington D.C. azon „visszataszító” lépését, hogy ünneppé nyilvánította a hálaadást.

A cikk szerint az ünnep csupán arra volt jó, hogy egy napi bérüktől megfossza a dolgozó embereket, és támogassa a részegeskedést. Az északiakról pedig, akiktől ered az ünnep, azt írta: „Őrült társadalmuk van Új-Anglia határain belül, ahol kevés dologban voltak tevékenyek a gonoszságon kívül – hamisítatlan és eltéveszthetetlen károkat ejtve a helyes vallásban, erkölcsben, és hazafiságban.”

Néhány évvel később Henry A. Wise virginiai kormányzó Hale neki írott leveleire azt válaszolta, nem akar részt venni „ebben a színpadias országos hatásvadász hálaadásban, amely eddig is más ügyeket szolgált azzal, hogy több ezer pulpitust állított a 'keresztény politika' prédikálására.” A „keresztény politika” ekkor egyet jelentett a rabszolgaság-ellenes mozgalommal.

Dacára a déliek ellenállásának, Hale és a hálaadás ünnepének más hívei tovább kampányoltak, mígnem végül a polgárháború közepette, 1863-ban Lincoln elnök meghirdette az első országos hálaadást, november utolsó csütörtökére. Ez egyébként abban az évben már a második ilyen felhívása volt: a gettysburgi győzelmet követően is „hálaadó lakomára” szólított fel.

Az országos ünnep kihirdetésével azonban Lincoln nem csupán az Unióhoz vagy az északhoz szólt – az egész, nagy vérveszteségeket szenvedő országhoz intézte beszédét. Kiemelte „mindazokat, akik özveggyé, árvává, gyászolóvá vagy szenvedővé váltak a sajnálatos polgári küzdelemben, amelyben elkerülhetetlenül részt veszünk.” Kérlelte, hogy „a Mindenható keze gyógyítsa be a nemzet sebeit.” Ha Lincolnnak szándékában állt a hálaadás északi, rabszolgaság-ellenes mellékjelentését a délre erőltetni, az nem tűnt ki ebben a beszédében, amely Hale egyesítő retorikájából merített.

Lincoln hagyományt teremtett a hálaadás elnök általi kihirdetésében, azonban az elkövetkező évtizedek során az országban állandó csatározások tárgya volt az ünnep, mint a nemzeti identitás jelzője. Oran Milo Roberts texasi kormányzó, korábban a konföderáció hadseregének tisztje még az 1880-as években sem volt hajlandó bevezetni az ünnepet. Más déli kormányzók követték az elnököt az ünnep kihirdetésében, azonban más napra helyezték azt, ellenállva a nemzeti egység gondolatának.

Miközben a politikusok az ünnep jelentőségéről vitatkoztak, az amerikai emberek a magukévá tették a hálaadás ünneplését. A déli szakácsok adaptálták a hagyományos menüt az országrész sajátosságaihoz – a jenki sütőtökpite helyett gyakran készült a déli kedvenc édesburgonyapite.

1941-ben a szövetségi törvényhozás hivatalosan is nemzeti ünneppé nyilvánította a hálaadást, az ünnep elnök általi kihirdetése ekkorra nem csupán elfogadott, de elvárt is volt november utolsó hetében. Amikor 1939-ben Franklin D. Roosevelt egy héttel korábbra tette az ünnepet, hogy több idő legyen a karácsonyi vásárlást elintézni, a közhangulat ellene fordult.

A sütőtökpite – még ha nem is szigorúan sütőtökből készül – a hálaadás egyik legjellemzőbb fogása, és szimbóluma a küzdelemnek is, amely az aratási ünnepen keresztül igyekezett meghatározni az amerikai identitást.

Míg a hagyományos változatára sokan úgy tekintettek, mint ami az északi gasztronómiát ráerőlteti az egész országra, az olyan déli csavarok, mint a bourbon whisky vagy a pekándió hozzáadása, esetleg a tök édesburgonyával való helyettesítése mára egyenlő lehetőséget biztosítanak a szakácsoknak és a lakomázóknak Amerika-szerte, hogy egyszerre érezzék magukat egységesnek és kulturálisan önállónak is.