2020. ősz: Hiúságunk története
ITT támogathatsz bennünket

Kudarcba fulladt a Blitz: mindig volt elég brit repülőgép az égen

2020. szeptember 7. 18:07 Múlt-kor

„A Führer megparancsolta, hogy a Luftwafféval tapossam el Nagy-Britanniát. Kemény csapásokkal szándékozom térdre kényszeríteni ezt az ellenséget, amely túl van már egy megsemmisítő vereségen, hogy csapataink minden kockázat nélkül vághassanak majd bele a sziget megszállásába!” – ezzel a túláradó optimizmussal vágott bele Hermann Göring, a náci Németország légügyi minisztere az angliai csatának nevezett német-brit légi háborúba, amely nem várt meglepetéseket tartogatott a náciknak. 1940. szeptember 7-én a küzdelem egy új szakaszába lépett: Londonnak pusztulnia kellett.

Egy Heinkel He 111 német bombázó Kelet-London felett 1940. szeptember 7-én
Egy Heinkel He 111 német bombázó Kelet-London felett 1940. szeptember 7-én

1940 nyarán Hitlernek sikerült kiütnie nyugaton az egyik legveszélyesebbnek tartott ellenfelét, Franciaországot. A Führer úgy gondolta, hogy a franciák térdre kényszerítésével Nagy-Britannia észhez tér, és Londont sikerül tárgyalóasztalhoz kényszerítenie. A Winston Churchill vezette háborús kabinet – amelynek feje, maga Churchill is úgy kezdte regnálását, hogy nem mást ígért honfitársainak, mint „vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket” – azonban nem bocsátkozott párbeszédbe a Führerrel és nem fogadta el az új európai status quo-t. Hitler így „kénytelen” volt rázúdítani a teljes német légierőt Angliára, hogy az előkészítse Nagy-Britannia megszállását.

A Luftwaffénak egyszerre kellett volna biztosítania a La Manche csatorna feletti légteret, ki kellett volna iktatnia az ellenséges hajókat, le kellett volna rombolnia a part menti védvonalakat és a front mögötti tartalékokat is meg kellett volna semmisítenie. A feladat összetettségét látva a légierő vezetői nem voltak olyan optimisták, mint Göring. A Luftwaffe ugyan hatalmas sikert ért el, mind a lengyelországi, mind a franciaországi ütközetekben, de úgy mint a szárazföldi erőket támogató haderőnem. Ebben az esetben viszont teljesen önállóan kellett volna előkészítenie a terepet a német haditengerészet és a Wehrmacht számára.

A német pilóták eleve hátrányból indultak, hiszen jobb esetben is minimálisan 40, de gyakorta 80 vagy akár 160 kilométert is kellett repülniük ahhoz, hogy harcba bocsátkozzanak az ellenféllel. A brit pilóták ezzel szemben nagyon rövid idő alatt akcióba tudtak lépni. Ha bekövetkezett a legrosszabb, azaz gépeik találatot szenvedtek, az gyakorta hazai terület fölött történt, így ha képesek voltak katapultálni, akkor rövid időn belül egy másik Spitfire pilótafülkéjében találhatták magukat, míg a német pilótáknak jobb esetben a hadifogság jutott osztályrészül.

Ráadásul a britek 1940-re már rendelkeztek egy jól használható rádiólokációs eszközzel, a radarral, amely a támadó német gépekről visszaverődő rádióhullámok révén viszonylag pontos információkkal látta el a brit Vadászrepülő Parancsnokságot a német kötelékek távolságát, irányát és repülési magasságát illetően. A német rádiólokációs eszközök ezzel szemben közel sem voltak ilyen szinten. A brit gyárak emellett ontották a vadászrepülőket. 1940 nyarán havonta 500 Spitfire vadászgép készült Nagy-Britanniában, míg a német gyárakban csak 230 Messerschmitt vadászrepülő hagyta el a futószalagot. A pilóták tekintetében a németek ugyancsak jól el voltak látva, de az angolokat rengeteg kanadai, ausztrál, új-zélandi, dél-afrikai pilóta segítette, nem beszélve a lengyelekről és a csehekről. A lengyelek igen jelentősen hozzájárultak az angliai csatában kivívott brit győzelemhez: bár a brit pilótaállomány 5%-át tették ki, ők okozták a német veszteségek 15%-át.

Az angliai légi csata tulajdonképpen 1940. július 10-től kezdődött. A németek első célpontjai a dél-angliai tengerparti városok kikötői, hajókonvojok és ipari létesítmények, majd a brit Királyi Légierő, a RAF repülőterei és különféle repülőgépgyárak voltak. Hitler remélte, hogy ezek a csapások megrendítik a briteket, akik végre leülnek majd tárgyalni vele. A Führer ugyanis abban a tévhitben élt, hogy a vadászgép-veszteségek augusztusban 1:5 arányban a németeknek kedveztek, és a RAF szépen lassan majd kifogy a pilótából. Valójában a vadászgépek hasonló ütemben fogytak mindkét oldalon, sőt a németek bombázóik számát tekintve komoly veszteségeket szenvedtek el.

Az angliai csata még augusztus végén sem dőlt el, bár a repülőgépgyárak és a repülőterek bombázásait végre előtérbe helyező Luftwaffe kezdett felülkerekedni. A türelmetlen és egyben felbőszült náci vezetőség azonban (Berlin légitámadása után, amely válasz volt egy pontatlan, polgári célpontokat eltaláló német bombázásra) stratégiát váltott, és az angliai csata szeptember 7-én új szakaszába lépett: Hitler, aki látva, hogy Churchill nem fog tárgyalni vele, parancsot adott London megtámadására. A brit főváros bombázása 1940. szeptember 7-én kezdődött: Az angol sajtó által csak Blitznek hívott légitámadás-sorozat egészen 1941 májusáig tartott, és több mint 40 ezer lakos életét követelte. A német bombázók első körben Londont, majd más jelentősebb iparvárosokat támadtak. A Londont védő 750 Spitfire és Hurricane vadászgép azonban állta a sarat, és a RAF időben pótolni tudta a veszteségeket.

A történészek szerint Hitler óriási taktikai hibát követett el azzal, hogy a dél-angliai RAF bázisok helyett jóváhagyta London bombázását, lehetőséget adva a brit légierőnek, hogy az rendezze sorait. A terrorbombázásoktól várt eredmény ugyanis elmaradt: a Spitfire és Hurricane kötelékek újra és újra feltűntek az angol égbolton, miközben a németek egyre több bombázót veszítettek. Hitler szeptember 17-én elhalasztotta a Brit-szigetek elleni inváziót előkészítő Oroszlánfóka hadműveletet. Szeptember végére a nappali bombázások egyre ritkábbá váltak, majd október 6-tól a német bombázók csak éjszaka támadtak.

A németek szempontjából patthelyzet alakult ki, amelyet jól jellemzett a Luftwaffe egyik ászának, Adolf Gallandnak Göringhez intézett mondata. Galland 1940. szeptember végén így fakadt ki Németország légi marsalljának: „A brit repülőgép-veszteség lényegesen alacsonyabb, a gyárak kibocsájtása jóval magasabb, mint ahogy azt a német hírszerzés eddig becsülte, az események pedig immár olyan világosan utalnak erre a hibára, hogy muszáj beismernünk.”

A németek bombázásai hatástalanok maradtak, a Blitz 1941 májusára kifulladt: Churchill frappánsan foglalta össze az angliai csata és benne a Blitz lényegét: „a történelemben nem köszönhettek ilyen sokan, ilyen sokat, ilyen keveseknek”. A „kevesek”, azaz a zömmel huszonéves brit pilóták valóban kevesen voltak, nagyjából 2500-an, de ez a szám elég volt ahhoz, hogy Nagy-Britannia a küzdelemben maradhasson és folytathassa a második világháborút.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2020. ősz: Hiúságunk története
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 18% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
7 960 ft 6 490 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 50% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 9 990 Ft
Londoni tűzoltók akcióbanFüst száll fel a londoni kikötőből 1940. szeptember 7-én
Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Olvasta már?
Bezár