Kresz Géza, a magyar mentősök atyja

2021. április 10. 12:07 Múlt-kor

Képzeljük el, hogy egy napon kilépünk az utcára, és a csillagok rossz állása folytán balesetet szenvedünk. Tehetetlenül ott fekszünk a járda kövezetén, és jobb esetben a járókelők segítségére, házi praktikákra vagyunk utalva, mert a mentőket senki sem értesíti, az intézmény ugyanis még nem létezik. 1887 előtt a csaknem milliósra duzzadt Budapesten ez a rémálomszerű helyzet mindennapos probléma volt, amely egy fáradhatatlan újító, bizonyos Kresz Géza szervező tevékenységének köszönhetően nyert orvoslást. A 120 éve, 1901. április 10-én elhunyt orvosnak azonban nemcsak a mentőegylet megalapítását köszönhetjük.

Korábban

London beindította a fantáziáját

Az 1802-ben született Karl Kressnek nem fűlött a foga a katonáskodáshoz, és fivérével a messzi Merseburg városából egészen Pestig menekült a kényszertoborzás elől. Kress, aki új hazájában sebészorvosként ténykedett, egy német származású könyvkereskedő leányát, Schwingenschlögel Katalint vette feleségül.

A párnak hat gyermeke született, akik közül a legkisebb Geyza, akiből az évek múltával, a család elmagyarosodása folytán Géza lett, a pesti egyetemen szerzett orvosi diplomát 1871-ben. Kresz Géza kis ideig orvosként, majd a Belváros tisztiorvosaként kereste a kenyerét.

Kresz 1881-ben kijutott egy londoni közegészségügyi konferenciára, ahol egy mentőbemutató nagy hatást gyakorolt rá. Angliából visszatérve elhatározta, hogy Budapesten létrehoz egy mentőszolgálatot. Bár a székesfővárosban mindennaposak voltak a közlekedési és egyéb balesetek, az orvosi szakma nem nagyon rajongott az ötletért.

A doktorok egy kis része rangon alulinak tartotta a nyílt utcán való praktizálást, a nagyobb része viszont a megélhetését féltette egy „laikusokkal” működő mentőszolgálat felállításától. Kresz ugyanis fontosnak tartotta, hogy az emberek minél szélesebb körben elsajátítsák az alapvető elsősegélynyújtási ismereteket, és ennek hangot is adott.

Az orvosok a mentősök helyett a rendőrökben bíztak

Az orvosi szakma félelmei azonban alaptalanok voltak, hiszen a tisztiorvos a mentőszolgálat gerincét orvosokból és medikusokból tervezte felállítani, akik a helyszínen megfelelő ellátást tudnak biztosítani a rászorulóknak, vagy a mentőszolgálat központjában stabilizálni tudják a beteg állapotát, és ha szükséges, a sérülteket a további kezelések végett a kórházakba is el tudják szállítani.

Ez persze nem tetszett a praktizáló orvosoknak, akik nem nagyon támogatták az utcai akciókat. A derék gyógyítók idegenkedtek a munkájuk „kiszervezésétől”, nekik szakmailag tökéletesen megfelelt az a megszokott rendszer, hogy a sérülteket a baleset helyszínére kiérkező rendőrök mindenfajta elsősegélynyújtás nélkül szállítsák be a kórházakba.

Kresz Gézának hatévi küzdelmébe telt, mire az orvosok, tűzoltók, hivatalnokok közül elég támogatót szerzett ahhoz, hogy a fővárosi közgyűlés elfogadja a kezdeményezését. 1887. május 10-én a fővárosban megkezdte működését a Budapesti Önkéntes Mentőegyesület, a BÖME, amelynek igazgatói tisztét gr. Andrássy Aladárral egyetemben Kresz Géza látta el.

Napi húsz eset

A BÖME a bécsi után a második olyan mentőegyesület volt, amely rendszeres éjjel-nappali ügyeletet látott el, igaz, kezdetben mindössze egyetlen lófogatú mentőkocsival. A mentőegylet működését tagdíjakból és adományokból finanszírozta Kresz, akinek keze alatt 50 medikus és nagyjából ugyanannyi orvos teljesített szolgálatot, méghozzá teljesen ingyen.

Az első mentőállomás egyébként a Szent István téren egy bolthelyiségben kezdte meg áldásos működését, amelyet Kresz közbenjárására a fővárosi telefontársaság távbeszélő készülékkel szerelt fel.

A mentőszolgálat a kezdeti időkben plakátok, falragaszok útján hirdette magát, de a napilapok is rendszeresen írtak az új szolgáltatás hasznosságáról. Hamarosan mindenki felismerte, hogy a mentősök munkája egy modern nagyvárosban nélkülözhetetlen.

A hívások száma megnőtt, az egyre szaporodó számú eseteket és az elsősegély-tanfolyamokat a BÖME a befolyt tagdíjakból már nem tudta finanszírozni, ezért Kresz Géza a fővároshoz fordult segítségért, emellett jótékonysági bálokat, illetve adománygyűjtő programokat is szervezett.

Kresz munkájának gyümölcseként a főváros a Markó utca sarkán rendelkezésre bocsájtott egy telket, amelyen 1890-ben a világ legkorszerűbb mentőközpontja kezdte meg működését. A BÖME palotájában, amely egy korszerű műtőteremmel rendelkezett, naponta nyolc mentőorvos teljesített szolgálatot.

A mentősök a bajbajutottakat ekkor már 11 mentőkocsi segítségével érhették el. Egy átlagos napon nagyjából 20 esethez riasztották őket. A Budapesti Önkéntes Mentőegylet oroszlánrészt vállalt az 1892-es kolerajárvány felszámolásában is.

Kresz korcsolyázni is szeretett

Kresz Géza a mentőegylet megteremtése mellett számos egészségügyi szakkönyvet írt és terveket dolgozott ki többek közt a fővárosi anyatejellátó-hálózat kiépítésére és egy fertőtlenítő központ felállítására is, de az ő nevét dicséri az 1869-ben a korcsolyázás népszerűsítésére létrehozott Pesti Korcsolyázó Egylet, amely később Budapesti Korcsolyázó Egyletként (BKE) folytatta működését. A BKE Magyarország egyik legrégebbi, ma is fennálló sportegyesülete.

Az újdonságok iránt fogékony Kresz Géza nevéhez fűződik a röntgenkészülék magyarországi bemutatása is: az 1896-os millenniumi kiállításon ugyanis az uralkodó, Ferenc József jobb kezéről készített röntgenfelvételt a jelenlévők legnagyobb ámulatára. A készülék jelentőségét felismerve a mentőegylet igazgatója az egyik fővárosi mentőkocsit már egy röntgenkészülékkel is felszereltette.

Kresz Géza nagy terveket dédelgetett: a főváros kerületeiben is mentőállomásokat akart kialakítani, de a fáradhatatlan szervezőt idejekorán, 54 éves korában, 1901 áprilisában elragadta a halál.