Ki volt Jo-jo, a kutyafejű fiú?

Phineas Taylor Barnum a 19. századi Egyesült Államok jól ismert alakja volt. Politikusként – Connecticut államban előbb képviselő, majd Bridgeport városának polgármestere lett – sokat tett hazája előrehaladásáért. Fejlesztette a vízellátást, közvilágítást építtetett ki az utcákon és elkötelezett híve volt a rabszolgák felszabadításának. A rabszolgaság eltörlését kimondó tizenharmadik alkotmánymódosítás vitája során így fogalmazott: „Az emberi lélek – amit Isten teremtett és amiért Jézus meghalt – nem olyasmi, amivel csak úgy babrálni lehet. Lakhat egy kínai, egy török, egy arab vagy éppen egy hottentotta testében – attól az még ugyanaz a halhatatlan lélek.”

Az utókor azonban mégsem az ilyen nemes gondolatok miatt emlékszik rá, hanem arról, hogy mesés vagyonát különféle sajtóban elterjesztett átverésekkel (például azzal, hogy Fidzsi szigetéről sikerült szereznie egy igazi hableányt) és híres cirkuszával alapozta meg, ahol különféle testi rendellenességekkel rendelkező embereket mutogatott a színpadon.

Ebben a cirkuszban ismerkedhetett meg az amerikai közvélemény 1884-ben Jo-joval is, akit P. T. Barnum csak úgy harangozott be, mint az elmúlt fél évszázad legnagyobb szenzációját. Amikor az első előadáson felgördült a függöny, a közönség először döbbenten bámulta az orosz katonai egyenruhába öltöztetett fiatalembert. A csodálkozás oka természetesen nem a ruházat váltotta ki, hanem az, hogy a fiú arcát sűrű haj borította. Amikor pedig a „Kutyafejű fiú” – ahogy a sajtó nevezte – kinyitotta száját és farkas módjára morogni kezdett, a közönség tapsviharban tört ki.

Az előadásait mindig szenzációs történetekkel reklámozó Barnum szerint a különös fiút a végeláthatatlan orosz erdőségek mélyén találta két vadász, hasonlóan szőrös apja társaságában. Az előadott legenda szerint Jo-jo apja olyan vad volt, hogy a vadászoknak nem volt választása, mint lelőni őt és magukhoz venni a kisfiút. A rejtélyes és borzalmas történet kiválóan betöltötte célját és a nézők csak úgy özönlöttek megtekinteni a kis farkasembert.

Barnum történetének természetesen a fele sem volt igaz. Jo-jo igazi neve Fjodor Jefticsev volt és egy különleges, hipertrichózis nevű génmutációval élt együtt, amelynek hatására egész testén sűrű haj nőtt. Mindezt valóban édesapjától, Adriantól örökölte, akivel közösen már egészen kis korától fogva felléptek Oroszországban különféle, Barnuméhoz hasonló előadásokon.

Adriant és Fjodort Oroszországban nagy érdeklődés övezte már az 1870-es években, még magával II. Sándor cárral is személyesen találkozhattak, akit szintén lenyűgözött különleges állapotuk. Később aztán maguk mögött hagyták Oroszországot és európai „turnéra” vitték őket. Párizsban, majd Londonban is tömegek sereglettek megnézni őket. Ekkor történt, hogy angol orvosok mindkettejüket megvizsgálták, és megállapították, hogy Fjodornak négy, édesapjának pedig öt foga volt összesen.

Igyekeztek fényt deríteni a család hátterére, de az oroszt is csak törten beszélő Adrian mindössze annyit tudott elmondani Fjodor édesanyjáról, hogy már évekkel korábban meghalt. Az őket kísérő egyik vadász megemlítette, hogy a környéken, ahol rájuk találtak, a helyi földművesek beszámoltak arról is, hogy láttak egy szőrös asszonyt, amint egy csecsemőt dajkál. Az orvosokat így leginkább az a kérdés foglalkoztatta ekkor, hogy a Jefticsev-családot sujtó rendellenesség a természet „furcsa tréfája” vagy esetleg korábban élt az orosz erdőkben egy olyan nép, amelynek tagjai mind hozzájuk hasonlók voltak.

Útjaik során Fjodor és Adrian jólétére mindig kiemelt figyelmet fordítottak, amit utóbbi különösen élvezett. A feljegyzések szerint igencsak rajongott a konyakért és halálát is valószínűleg a túlzott alkoholfogyasztás miatt kialakult májbetegség okozta. Apja halála után, az akkor 16 éves Fjodor – aki ekkor már franciául, németül és egy kicsit angolul is beszélt – szerződést kötött Barnummal, akinek cirkusza révén bejárta a világot.

A fiú csak a színpadon volt „vadállat”, egyébként bárhol járt, kedves, jókedvű fiatalemberként jellemezték azok, akikkel találkozott. Utolsó előadására 1904-ben, az akkor még a Török Birodalomhoz tartozó Szaloniki városában került sor, ami után nem sokkal tüdőgyulladásban – mintegy 36 éves korában – meghalt.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

12. A középkor és a kora újkor kultúrája
III. Egyén, közösség, társadalom, munkaügyi ismeretek

• Nem volt elragadtatva a ferences szerzetes, aki a tatárjárás után a mongolok fővárosába látogatott
• A felnőttek több mint tizede szenvedhetett rákos megbetegedésben a középkori Angliában
• A középkorban sem volt mindig stigma „bűnben élni”
• „Legnagyobb ellensége” fejezte be a Szent Péter bazilika tervezőjének életművét
• Valóban annyira mocskosak voltak a középkori emberek?
• Habár meggazdagodott műveiből, munka közben csak kenyeret és vizet fogyasztott Michelangelo
• Miért hordtak röhejesen hosszú orrú cipőket a középkorban?
• Donatello híres Dávid-szobrát eredetileg a firenzei dómba szánták
• 10 tény a Mona Lisáról