Késhegyre menő viták után oldották meg az árvizekkel fenyegető Duna szabályozását

2022. február 26. 13:40 Múlt-kor

Az 1838-as pesti árvíz után mindenki számára egyértelmű volt, hogy a város vízvédelme nem tűr halasztást. A költségek és a tervek vitája, majd az 1848-as forradalom és szabadságharc, valamint annak leverése az 1870-es évek elejéig halasztotta a munkálatok megkezdését. Éppen akkorra lettek készen, mikor a Dunán ismét veszélyes jégtorlaszok jelentek meg. Az új árvízvédelem főpróbáját a Duna 146 évvel ezelőtti, 1876. február 26-i tetőzése jelentette.

Az 1876-os árvíz pusztítása

Korábban

Az ismert pesti árvizek több száz éves történelemre tekintenek vissza. 1267-1268 telén a Nyulak szigete, a mai Margitsziget került víz alá, ám a középkorban a városfalak még védelmet nyújtottak az ár ellen. A lakosság gyarapodása miatt azonban a falak bizonyos részeit lebontották, az árvízvédelmi vonalakon pedig hézagok keletkeztek.

Az reformkorban nagy társadalmi és politikai vita övezte az árvíz elleni védekezést. Az 1839-1840-es országgyűlés az előző évi sokk után napirendre tűzte a folyamszabályozás ügyét. Az e célra felállított országos bizottság a Duna szabályozására közel kilenc millió forintot irányzott elő.

Miután az összeg elhangzott, a törvényhozás le is vette a kérdést a napirendről. Pest, Buda, Pest megye és az országos költségvetés hozzáállása egy valamiben egyezett: mindannyian igyekeztek minél nagyobb hányadot a többi érintett félre hárítani.

Korabeli metszet a 1838-as mentési munkálatokról

A védekezés finanszírozása mellett legalább akkora figyelem övezte a kivitelezés mikéntjét. Az országgyűlési tárgyalásokkal párthuzamosan a mérnöki tervek megvitatása is megkezdődött. Ennek kulcseleme a soroksári Duna-ág elzárása volt, ami ellen – az olcsó vízi útját féltő – Pest megye, a ráckevei koronauradalom és Pest városa is tiltakozott.

Megoldás helyett 25 év csend következett, amiben erősen része volt az 1848-as forradalom kitörésének és leverésének is. A főváros fejlődése, a kereskedelem és a közlekedés modernizációja új igényeket teremtett, amelyekhez korszerű vízi utakra és kikötőkre volt szükség. Nekikezdtek a rakpartok kiépítésének, elsőként a Dunagőzhajózási Társaság a Lánchíd két oldalán 300 méter hosszú, raktárokkal felszerelt kőpartot alakított ki.

A rakpartépítés körüli munkálatokat Reitter Ferenc főmérnök vezette, aki a terveket tanulmányozva rámutatott arra, hogy amíg nem gátolják meg a jégtorlaszok keletkezését, addig a védtöltések építése, valamint a város terepszintjének felemelése nem védi meg a várost az árvíztől.

Reitter ekkor állt elő a Pestről kiindulva a Tiszáig vezető és a nagykörút helyére tervezett hajózócsatornák ötletével. Utóbbi ugyan nem valósult meg, de Reitter érdemének tudhatjuk be, hogy a fővárosi Duna-szakasz szabályozását ismét tématizálta, és felhívta a figyelmet a fővárosra leselkedő veszélyre. Az új szabályozási tervek 1870-re el is készültek, és törvényt is hoztak a szabályozás végrehajtásáról.

Ismét aktuálissá vált a legvitatottabb pont, a soroksári Duna-ág elzárásának kérdése is. A mérnökök véleménye is megoszlott, volt, aki ettől függetlenítette a védekezés sikerét, más úgy tartotta, ezen áll vagy bukik Budapest árvízvédelme.

A partmenti települések továbbra is kitartóan ellenezték a tervet, a vízi út elzárása ugyanis számukra azt jelentette, hogy terményeiket nem tudták volna a jól fizető pesti piacokra szállítani. A magyar és a külföldi szakértők javaslatára végül az elzárást az elágazás alatt hozzávetőlegesen 3 kilométerrel hajtották végre.

A viták ekkor már másfél éve folytak, télen pedig a jégtorlasz és az árvíz veszélye egyre nagyobb nyugtalanságot keltett, hiszen mindenki tisztában volt vele, akárhányan és akárhány oldalról állják körbe a mérnökök a tervasztalokat, az nem fogja megállítani az áradást.

1872 nyarán végül megindultak a munkálatok. A Duna-ágat egy kővel teli hajó elsüllyesztésével elzárták, zsilipet és gátat építettek. 1876 januárjában megalakult a fővárosi árvízbizottság, és megtették a szükséges óvintézkedéseket, mentőtársulatokat szerveztek, menhelyeket jelöltek ki, vészjelekben állapodtak meg.

Az 1838-as pesti árvíz mentési munkálatai

Az 1875-1876-os tél vastag jégtakarót hozott a Dunára, a február 26-án 767 cm-nél tetőző áradást az ercsi és a Budafok alatti jégtorlasz okozta. Az 1838. évi – 1029 centiméteres vízálláson tetőző – vízözön után az 1876-os volt a második legnagyobb, ami a katasztrófa utáni árvízvédelmi intézkedések főpróbáját is jelentette egyben.

Az új árvízvédelmi létesítmények megállták a helyüket. Pest belterületi részei vízmentesek maradtak, egyetlen helyen, a mai Újlipótváros területén álló ipartelepeket védő Viktória-gát szakadt át. A jeges víz a Szent István körút környéki, ekkor még ritkán lakott városrészt öntötte el.

A budai oldalon a Rácváros, a Víziváros alacsonyabb részei szintén víz alá kerültek, Újlakon és Óbudán a víz szabadon hatolt be, csak csónakkal lehetett közlekedni, több mint ötezer embert ki kellett költöztetni. Az összes kilakoltatott 19 400 fő többségét azonban a vízmentes pesti oldalról kellett kimenekíteni, mert ők olyan pincelakásokban laktak, ahol a heteken át tartó magas vízállás megemelte a talajvízszintet.

Összességében az 1875-ig elvégzett munka helyességét igazolta a februári árvíz. A soroksári árvízkapu körül azonban 1876 tavaszán sem csillapodtak a kedélyek. Ráth Károly főpolgármesterhez naponta érkeztek a névtelen leveleket, amelyeket németül írtak, és magyar káromkodásokkal tűzdeltek tele. Tüntetés is szerveződött a Lánchíd hídfőjéhez, ezt azonban a rendőrség leszerelte.