Katonai támadás, éhség és infláció követte a legutóbbi görög „nem”-et

2015. július 15. 08:21 Csernus Szilveszter

Korábban

Újabb görög hőskor

Az olasz-görög háború alig több mint négy órája tartott, amikor Mussolini a támadás megkezdésének hírével lepte meg a firenzei találkozójukra érkező Führert. Azonban nemcsak Hitler, de tábornokai is kételkedtek az olasz sikerben, elsősorban azt olvasták a fasiszta diktátor fejére, hogy nem egyeztetett előtte Németországgal. De Mussolini célja éppen egy önálló, sikeres akció volt, hogy megmutassa: ő is képes arra, amit Hitler már oly sok ország esetében véghezvitt.

Az olasz haderő már a kezdettől fogva számbeli fölényben volt az Alexandrosz Papagosz vezette görög felett, emellett az olaszok minden téren haditechnikai fölényben voltak a korszerűtlenül felszerelt védekezőkkel szemben. Az olasz hadvezetés sokat remélt az elsöprő légi fölénytől, azonban az időjárás nem tette lehetővé annak kiaknázását. A helyismeret mellett a Pindosz-hegység is inkább a védekező félnek kedvezett, mint egy támadónak, különösen a késő őszi-téli hónapokban.

Már november 4-re elakadt az olasz támadás, majd a hónap közepére a görögök ellentámadásba mentek át, sőt mindössze 24 nappal az ultimátumot követően a görögök nemcsak visszaszorították a határra a támadókat, de már be is törtek Albániába, olasz területre tolva át a frontvonalat. Az olaszok így üldözőből üldözöttekké váltak, amelyet a német segítség megérkezéséig nem sikerült az megfordítaniuk. A pindoszi csata így az olasz haderő és Mussolini megalázásával végződött.

De az olasz kudarc – vagy inkább a görög siker – elsődleges oka a katonák harcértéke volt. A hazájukat védő görögök hősies ellenállása nemcsak a szövetséges Churchillt, de még Hitlert is lenyűgözte. Őfelsége miniszterelnöke a rég letűnt görög héroszok korát látta újra felbukkanni, míg a Führer később külön ügyelt a görög hadifoglyokkal való lovagias bánásmódra tisztelete jeléül. (John Keegan: A második világháború. Bp., 2003.).