Kassa bombázásával szertefoszlottak a háborús semlegességről szőtt magyar álmok

1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, így szövetségeseik lépéskényszerbe kerültek. Finnország, Szlovákia, Románia és Olaszország is hadüzenetet küldött „Európa megrontójának”, Sztálin birodalmának, Magyarország azonban még néhány napig kitartott. Június 26-án Kassa bombázásával lezárult a szabad mozgástér, Bárdossy László miniszterelnök másnap kijelentette, hogy hazánk és a Szovjetunió hadban állnak. Ezzel hivatalosan is beléptünk a II. világháborúba. 

A kényszerpálya és a szabad akarat szembenállása

Magyarország nehéz helyzetbe sodródott a II. világháborúban. Egyrészt revíziós törekvései és hangoztatott antibolsevizmusa, „nemzeti politikája” révén a tengelyhatalmak irányába volt elkötelezett, de a háborúba belépést az ország vezetése – Horthy Miklós kormányzót is beleértve – a végsőkig halogatta.

1941. április 3-án Teleki Pál búcsúlevele már érzékeltette a közvéleménnyel: a függetlenség megőrzése többé nem lehetséges, miután a magyarok csatlakoztak a nácikhoz Jugoszlávia lerohanásában és „hullarablást” követtek el. A németek részéről érkező nyomás egyre erősebbnek bizonyult, a fegyveres semlegesség megőrzésének illúzióját bizonyítja a Nagy-Britanniával megszakadó diplomáciai kapcsolat is.

Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót. A lépés a magyar vezérkar külpolitikai mozgásterét is meghatározta, a bizonytalanság nőtt: elvárás-e Magyarország háborúba lépése, vagy fenntartható még a semleges álláspont? A támadást követő napokban Finnország, Szlovákia, a nagy rivális Románia és Olaszország is hadat üzent a bolsevizmus fellegvárának.

Bárdossy László miniszterelnök ugyan a diplomáciai kapcsolatokat megszakította a Szovjetunióval, de a hadba lépéssel egészen addig kivárt, míg a német vezetés egyértelmű jelzést nem adott Magyarországnak „kívánalmáról”. Werth Henrik vezérkari főnök és Sztójay Döme berlini követ az azonnali belépésre buzdított: Magyarország már nácibarát államok gyűrűjébe került, a Führer szimpátiája és a revíziós követelések további érvényesítése csak akkor lehetséges, ha minél előbb teljesítjük a szövetségeseink burkolt elvárását.

A belépés szükségessége körül a mai napig vita folyik a történészek között: lehetséges, hogy valóban nem lehetett volna sokáig odázni a döntést, mert ha önként nem, kényszerből kellett volna csatlakozni a Szovjetunió elleni offenzívához. A másik álláspont szerint a nácik – ekkor még – nem számítottak Magyarország hadi hozzájárulására, hanem a „magtár” szerepet várták el tőlünk, elsősorban az utánpótlás biztosítása lett volna Magyarország feladata.

A szovjetek kísérletet tettek Magyarország semlegességének megőrzésére. Molotov magához hívatta Kristóffy József moszkvai követet és még azt is felajánlotta, hogy támogatják hazánk ügyét Erdély hovatartozásának kérdésében, ha az ország megőrzi semlegességét a háború végéig. Bárdossy ezeket a követi jelentéseket figyelmen kívül hagyta. A közhangulat ekkor német győzelmet ígért, tehát a jövőbeli szovjet ígéretek nem befolyásolták a döntéshozatalt.

Június 27-én minden megváltozott. Kassa bombázásában 29-en vesztették életüket, de további súlyos és könnyebb sebesültek is elszenvedői voltak az incidensnek. A mai napig nincs konszenzus, hogy valóban a szovjetek támadták meg hazánkat – látszólag bárminemű racionalitást mellőzve, ha csak azt nem fogadjuk el magyarázatnak, hogy eredetileg egy másik város, a Szlovákiához tartozó Eperjes volt a cél –, vagy egy német provokáció volt a hadba lépés kikényszerítésére. Ha az utóbbi, akkor természetesen a magyar vezérkar összeesküvését is joggal feltételezhetjük.

Erre utal a tudatos dezinformálás is: míg a hivatalos észlelések még ismeretlen gépekről szóltak, addig a vezérkar már úgy továbbította a hírt az MTI-nek, hogy szovjet gépek támadták meg a várost. Mindezt úgy, hogy a felségjelzés ismeretlen volt – a felfestéseket eltűntették –, így két fel nem robbant szovjet gyártmányú légibomba volt hivatott bizonyítani Sztálinék bűnösségét. Ezt a teóriát többen azért cáfolják, mert ezek a gyártmányok akkor elterjedtnek számítottak Európában, a csehszlovák és a román légierő is rendelkezett velük.

Vita nincs: Magyarország hadbalépése

Ugyan a kassai bombázás rejtélye a mai napig nem tisztázott, azt bizonyosan tudjuk, hogy a minisztertanács még aznap, két órával az eset után összeült és döntött: a háborúba be kell lépni. Tudatos provokáció gondolata maximum a színfalak mögött merült fel. Már a június 27-i lapszámok tudósításai is tanulságosak. A Magyar Nemzet felháborító támadásról írt, a berlini tudósító jelentése pedig már a német győzelem biztos kilátásait mondta tollba: „Ennek a hadjáratnak adottságai semmiképpen sem állíthatóak párhuzamba a Napoleon korában, sőt a világháborúi idején fennállt viszonyokkal, miután Németország ebben a háborúban teljesen forradalmasította a hadviselés elveit, módszereit és tárgyi körülményeit, ennélfogva minden emberi előrelátás szerint ebben az esetben is teljes győzelmet arat.”

A kormány döntéseit a legtöbb esetben ellenző szociáldemokrata Népszava látszólag tényszerűen számolt be Kassa bombázásáról. Noha nem német perspektívából írták le az eseményeket, a szovjetek tettét mélységesen elítélték aznapi számukban: „A támadás a gyász mellett, amelyet becsületes, dolgozó emberek életéért érzünk, a legerősebb tiltakozás szavát váltja ki belőlünk. Ne bántsák Magyarországot és népét, mert Magyarország és népe sem bánt senkit.”

Érdemes még kiemelni az Esti Ujság tudósítását, amelyben olvasóikat az esetleges szovjet invázióra készítik fel, és tanácsokkal látják el őket, hogy mit kell tenni egy ejtőenyős támadás esetén. A háborús propaganda ékes példája a következő mondat: „Nagyobb légi erőkkel rendelkező nagyhatalmak, de kiváltképpen a Szovjetunió, amely ejtőernyős szervezetének kiépítését különösen szorgalmazta, bizonyára élni fognak e szervezetben rejlő katonai előnyök kihasználásával. Megvan a lehetősége annak, hogy különleges feladatokat megoldó ejtőernyős osztagaik területeinken is megjelenhetnek.” 

Az újságok 28-i számai már Magyarország hadba lépéséről is beszámoltak. A Magyar Nemzet magától értetődő és helyes lépésnek tartotta a kormány döntését. A hadiállapot megállapításának tényén túl hozzátette azt is, hogy ezzel vált következetessé a magyar külpolitika: „A magyar kormánynak ez a megállapítása nemcsak az előzményekre támaszkodik, hanem megfelel a Magyarország s a tengely között fennálló szövetségnek, valamint Magyarország régi antibolsevista politikájának is.”

Az előző napi tájékoztatás után talán az sem meglepő, hogy a Népszava sem tiltakozott a döntés ellen, az – ismert – tények fényében ellenvetéseket nem tudtak megfogalmazni, kritika és irónia nélkül jegyezték a következő sorokat: „A magyar kormány a pénteken bejelentett legújabb lépésével ismét leszögezte magát a tengelyhatalmak oldalán és tanúbizonyságát adta teljes szolidaritásának szövetségesei iránt.”

Az Esti Ujság hasábjai már „bulvárosabb” hangvételt ütöttek meg, a főcimükben az egész eseménysorozatot úgy határozták meg, hogy Európa összefogott a bolsevizmus ellen, továbbá azt taglalták, hogy az olasz és a német sajtó is ünnepelte Magyarország hadba lépését. Mellékesnek tartották az Egyesült Államok véleményét, sőt, Angliát egyenesen Európa ellenségének nevezték. Szentimentalizmussal értekeztek a honvédekről, akik kötelességüket fogják teljesíteni: „A honvéd-nap ünnepségei elmaradtak ugyan, de a nemzet azért ünnepi lélekkel emlékezik meg hős fiairól, akik ezekben az órákban újra teljesítik ezeréves magyar kötelességüket. Állnak a kárpáti határon, ugyanott,ahol hétszáz évvel ezelőtt a nádor vitézei néztek szembe a tatár hordákkal.”

A korabeli sajtó, és az ország jelentős része támogatta tehát a hadba lépést, melynek körülményeit jótékony homály fedte. Mindenekelőtt az volt fontos, hogy a bolsevizmus ellen, a magyarság sorsának jobbra fordításáért indultak útnak a magyar katonák. 

Akkor még persze nem tudhatták, hogy hosszútávon ezzel a lépéssel rossz irányba fordították Magyarország sorsát. Hiába a győri fegyverkezési program, valamint az 50 ezer főt számláló Gyorshadtest, Magyarország nem rendelkezett olyan fegyverarzenállal, amellyel valóban aktív szereplője lehetett volna a nagyhatalmak véres háborújának. 

Ugyan Kállay Miklós 1942-ben leváltotta Bárdossyt, valódi kiugrási lehetőség a hintapolitikában nem adatott, így az 1943-as doni katasztrófa, majd Magyarország német megszállása már csak törvényszerű következményei voltak a sorozatos rossz döntéseknek. A kockát elvetették, noha 1941 júniusában a II. világháború kimenetelét még senki sem tudta megjósolni.