Ikerválságok – Szuez és a magyar forradalom 1956-ban

Hogy ítélték meg Kairóban a magyar forradalmat? A szuezi válság miatt lett véresen eltiporva a szabadságharc, vagy a budapesti események miatt támadták meg Egyiptomot? Hogyan lehetett volna elkerülhető az 1956-os vérengzés? Cserbenhagyott minket a Nyugat? Miért lett Afrika fontosabb, mint Kelet-Közép-Európa? Miért lőtt öngólt Amerika a szuezi válsággal? Miért került ki Moszkva győztesként 1956 forró őszén? – többek között ezekre a kérdésekre keresték a választ a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében lezajlott Szuezi válság és Magyarország 1956 című nemzetközi konferencia francia, egyiptomi és magyar előadói.

Párizs az ágyúnaszád-diplomácia és a hidegháború ingoványa között

Milyen furcsa, hogy az 1956-os szuezi események folyása is egy gátra (az Asszuáni-gátra) meg nem adott amerikai kölcsönnel indult, míg 1989-ben, a rendszerváltozás idején a bős-nagymarosi vízlépcső építésénél is hasonló történet zajlott le, mondta köszöntőjében Varga Benedek, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója. Miután érdekességként felvillantotta Anthony Eden brit kormányfő 1957-es jamaicai nyaralása és a James Bond-krimik közötti összefüggést, Íjgyártó István, a Külgazdasági és Külügyminisztérium államtitkára, Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke, valamint Marinovich Endre, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgató-helyettese köszöntötte a vendégeket.

A szuezi csatorna társaságának államosítását egyértelműen a nemzetközi törvények súlyos megsértésének tekinthetjük, Egyiptomnak ugyanis bár volt résztulajdonjoga, de nem nyert sohasem jogot a csatorna állami irányítás alá vonására, kezdte előadását Francois David lyoni kutató Egy birodalom végleges megsemmisülése: Franciaország az ágyúnaszád-diplomácia és a hidegháború ingoványa között című előadásában. Hozzátette: Franciaországban akkor még élt a gyarmatosítás hagyománya, és bár Egyiptom sohasem volt francia gyarmat, I. Ferenc király és Szulejmán szultán közötti kapcsolatfelvétellel kezdődően időről-időre felbukkantak a franciák a Nílus deltájánál – többek között a britek ellen küzdve, hol gazdaságilag, hol fegyverekkel. 1956-ban azonban ugyanazon az oldalon álltak.

David felelevenítette, hogy az amerikaiak nem támogatták európai szövetségeseik önálló fegyveres akcióit, ugyanis abban a gyarmati rendszer visszaállításának szándékát látták, valamint ez ellentétes volt a saját érdekeivel. 1956 szeptemberére azonban az intervención túl már nem maradt lehetőség, fejtette ki a kutató. A magyarországi események hatására úgy tűnhetett, a Szovjetunió elveszítette bábállamai feletti ellenőrzést, ezt elkerülendő Moszkva arra biztatta az amerikaiakat, hogy közösen indítsanak expedíciót a brit-francia támadás ellenében, azonban Eisenhowerék kizárták ennek a lehetőségét.

A lyoni kutató szerint 1956-ban az amerikai diplomácia a wilsoni világot hozta létre, és egy új világrend felé haladó út állomásait kívánta megfogalmazni az első világháborús amerikai elnök 14 pontjával. Az első pontja például elvetette a titkos diplomáciát, míg a következő a teljes hajózási szabadságért állt ki. Az 5. pont a gyarmati világ felbontását szorgalmazta, a 14. pedig a világbékét a Nemzetek Szövetségére (annak idején Népszövetségre) alapozta. David szerint az egész lényege az volt, hogy bebizonyítsák az új államoknak, hogy csakis az Egyesült Államok tudja biztosítani és garantálni szabadságukat. Úgy véli, ezzel arra az időre készültek, amikor a Szovjetunió társadalmi-gazdasági összeomlása bekövetkezik. Az amerikai külügy ugyanakkor nem értette, hogy (például az afrikai államok) miért nem tartották egyenlőnek az európai államokkal a presbiteriánus alapokra építő USA-t. Tehát tulajdonképpen európai szövetségeseinek gyengítésével önmagát is gyengítette Washington és a szovjetek felé sodorta az afrikai államokat is.

A Nyugat cserbenhagyott minket 1956-ban?

Elkerülhető lett volna az 56-os forradalom leverése? Cserbenhagyta-e Magyarországot a Nyugat 1956-ban? – tette fel a kérdéseket Jeszenszky Géza volt külügyminiszter. Mint elmondta, a magyarokban tartották a lelket a nyugati rádióadások, amelyek ellenállásra buzdítottak. Eisenhower a kommunizmus visszaszorításának programjával nyerte meg az amerikai elnökválasztást, 1956-ban pedig tisztán lehetett érezni, hogy a világ a magyarokkal van, de akkor mi történt? Az Egyesült Államok kitartásra biztatott, felbujtatott, ám mégsem segített a szovjet intervenció idején. A volt külügyminiszter úgy véli, cserbenhagyásról valóban szó volt, súlyos mulasztásokat követett el a Nyugat, de tudatos árulásnak nem lehet nevezni.

Elmulasztott-e a világ egy nagy lehetőséget 1956-ban? Mi változott volna a következő 33 évben? Megváltoztatható lett volna-e a világ? – tette fel a további kérdéseket az előadó. 1956 őszén a szovjetek tényszerűen becsaptak minket, ezen utólag sem lehetett csodálkozni, az igazán fájó pont az volt, hogy a nyugati világ csak tétlen szemlélődő volt. Szemrehányást nem tettünk, az utolsó rádióadások is csak a segítségkérésről volt hangos, a kivándorolt magyaroknak sem lehetett egy szavuk sem, hiszen tárt karokkal fogadták őket. Az is tény, hogy az 1963-as teljes amnesztia nagyban a határozott amerikai ENSZ-beli fellépésnek is volt köszönhető.

Az Egyesült Államokban a demokraták sürgették a fellépést a beavatkozásra. Az október 29-i események azonban nem csupán elterelték a figyelmet a forradalomról, de meg is bontották a nyugati államokat. Eisenhower október 31-én kinyilvánította, nem áll szándékában beavatkozni, továbbá nem kíván új szövetségeseket Kelet-Európában. Eddigre már megszületett Moszkvában a döntés: egy kommunista állam összeomlása és pálfordulása hatalmas presztízsveszteség lenne, így elengedhetetlen a katonai fellépés. Ekkorra már tudták: amerikai beavatkozástól nem kell tartaniuk. Emellett a keleti blokk államai is sürgették a fellépést, tehát Nagy Imre lépései (pl. Varsó Szövetségből való kilépés) már nem voltak hatással Moszkvára. A forradalom véres letörése után azonban egyre többen ábrándultak ki a szovjet típusú szocializmusból, a nyugati kommunista pártok támogatása csökkent, a demokratikus kormányok pedig megszilárdultak, tette hozzá.

Konklúzióként kifejtette: a Nyugat valóban megpróbálhatott volna segíteni, ám Eisenhower egy képzelőerő nélküli, óvatoskodó katona volt. Sok mindent elmond róla a következő idézet, amely a forradalom leverésével kapcsolatban szaladt ki a száján újraválasztása után: „keserű pirula, amit le kellett nyelni”. Jeszenszky szerint a nyugati demokráciák szerettek volna segíteni, de saját biztonságuk fontosabb volt, továbbá fontos megemlíteni, hogy túlbecsülték a szovjetek erejét, és lebecsülték Közép-Európa geostratégiai helyzetét. A britek és franciák is hibáztathatók, hogy nem halasztották el a tervezett egyiptomi akcióikat, elmarasztalni, azonban csak a Szovjetuniót lehet, zárta le Jeszenszky.

A forradalom megítélése Kairóból, Szuez látképe Tel-Avivból

Magyarország érdeklődése a 19. század végén nőtt meg az arab világ, ezen belül szinte kizárólag Egyiptom felé. Ez nem változott a 20. század közepére sem: a szuezi csatorna államosítása idején a hivatalos magyar álláspont kezdettől fogva támogatta Nasszert és politikáját, fejtette ki előadásában Abdallah Abdel-Ati Abdel-Salam Mohamed egyiptomi történész. Mint kifejtette, két egyiptomi álláspontot lehet elkülöníteni a magyar forradalom és a szuezi válság közötti összefüggések magyarázatára.

Az egyiptomi vezetőség egy része a magyar forradalom leverésének okát a Szuezi-csatorna ügyében kirobbant angol-francia-izraeli támadásban kereste. Abdel-Hamid Náfizáda budapesti egyiptomi meghatalmazott miniszter szigorúan titkos jelentése például így szólt: „a forradalom sikeres volt, Moszkva ezért kivonta a seregeit, azonban az Egyiptom elleni támadás hatására megváltoztatta álláspontját, és a tankok bevetése mellett döntött, hogy megakadályozzanak egy másik, ellenséges front kialakulását, és a Szovjetunió csakis Egyiptom támogatásának szentelhesse magát.”

A másik egyiptomi álláspont szerint a britek, franciák és izraeliek kihasználták, hogy az oroszok figyelme Magyarországra irányult, és ezért merték megtámadni Egyiptomot, vagyis a magyar forradalom komolyan hozzájárult az Egyiptom elleni invázió elindításához. Egy napilapban például azt írták, hogy a magyar forradalmat támogató nyugati tevékenység komolyan hozzájárult ahhoz, hogy a szovjet vezetés Egyiptom mellett álljon ki. Jól jellemzi azonban az egyiptomi közvélekedést az Ag-Gumhúrija napilap idézete: „bármilyen barbárok is legyenek a szovjetek akciói, semmiben sem különböznek attól, amit a Nyugat tesz gyarmatain és azokban az országokban, amelyeket katonailag megszállt.” Az előadó egy másik idézetben pedig Magyarországot és a kis országokat egy focilabdához hasonlította, amelyet a nagyhatalmak kényük-kedvük szerint rugdoshatnak.

A Közel-Kelet viszonyait a mai napig meghatározzák a britek első világháborús tevékenysége, vagyis az európaiak állandó, önálló államalakulatok kialakítására történő ígérgetései, valamint az arabok és zsidók egymás elleni kijátszása, mondta Kovács Tamás, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának munkatársa, aki izraeli szempontból mutatta be a szuezi válságot. Az 1948-ban megalakuló Izrael az 1950-es években számos problémával küzdött: érdekes módon tabutéma volt a holokauszt, a társadalom korántsem volt egységesnek nevezhető, hiszen különböző helyekről vándoroltak be a lakók, a külkapcsolataik sem voltak éppen kiforrottak, valamint a szomszédokkal és egyéb arab államokkal sem volt békés a viszony, legtöbbjükkel Izrael csupán fegyverszüneti egyezményt írt alá (egyes államokkal, például Szaúd-Arábiával a mai napig sincs békeszerződés).

A csatorna államosítása után a franciák puhatolóztak Izraelnél, hogy készek lennének-e megtámadni Egyiptomot, továbbá Londonnak sem votlak ínyére a szuezi események, ám a britek október 12-én, amikor még ígéretet tettek Jordániának, hogy megvédik Izrael ellenében, igencsak messzinek tűnt egy izraeli-brit közös fellépés. A franciaországi Sèvres-ben október 22-én az izraeli delegáció ígéretet tett a franciáknak, hogy a támadás során a csatornát nem veszélyeztetik, vagyis el sem jutnak odáig. Október 28-án kormánydöntés született a támadásról, másnap pedig elindultak az izraeli csapatok. Mivel a Sínai-félszigeten folytak a hadmozdulataik, a izraeli történészek a mai napig sínai háborúnak hívják a szuezi válságot, fejtette ki az előadó. Október 30-án az USA kinyilvánította, hogy az izraeli akciót nem ellenzi, amennyiben az nem területszerzési célú. November elején azonban már neheztelését fejezte ki Washington Izraellel kapcsolatban. A fiatal, kis területű, kis létszámú ország céljai végül egytől egyig megvalósultak: Titán-szoros, Sarm es-Sejk elfoglalása, Gázai övezet megtisztítása, de emellett még további előnyökhöz is jutottak: szabad hajózás biztosítása, legyőzhetetlenség mítosza, elismerték, hogy élhet önvédelmi jogával.

Érdemi válasz nélkül

Az éveken át az amerikai követségen élő Mindszenty József 113, az amerikai vezetőknek küldött levelére mindössze négy válasz érkezett (egy például John F. Kennedytől), mondta Zinner Tibor, a VERITAS Történetkutató Intézet munkatársa J. Nagy László, a Szegedi Tudományegyetem munkatársának Birodalmak válsága: Szuez – Budapest 1956 című előadását követően. Zinner szerint mindez azért volt, mert az amerikaiak nem menedékjogot, hanem csupán menedéket adtak neki. A levelek elsődleges üzenetei a köszönetnyilvánítás volt, emellett többek között kitért Márton Áron gyulafehérvári püspök helyzetére, a Regnum Marianum templom felrobbantására, valamint az Egyesült Államok politikai hibáira is. Mint elmondta, a kezdeti időszakban például nem engedélyezték a Szentszékkel történő levelezését. Gyakorlatilag külföldön – Kádárék miatt – nem vehették figyelembe, hogy jogilag ő a magyar katolikus egyház feje, ennek ellenére nyugaton is odafigyeltek arra, amit ír, gondol. Sajátos, szubjektív hangú, népe, nemzete, az egész magyarság érdekében szót emelő, mélyen vallásos emberről tanúskodnak levelei, többek között szót emelt azért a 198 ezer emberért is, akik elhagyni kényszerültek 1956-ban Magyarországot

A kortársak is felfigyeltek arra, hogy a szuezi válság és a magyar forradalom között szoros összefüggések vannak, de vajon a szuezi beavatkozás tervezése során mennyire vették figyelembe a magyar forradalom kitörését? A szuezi ügy befolyásolta-e a magyar forradalom tragikus sorsát, hozzájárult-e a szovjet intervencióhoz? – kezdte előadását Kecskés D. Gusztáv, az MTA BTK Történettudományi Intézet munkatársa. Sokak szerint nem mertek volna ennyire véres megoldást alkalmazni a szovjetek, ha nincs a szuezi elterelés. Az angol szakirodalmak a magyar ügyet általában marginális kérdésként kezelik, mondta Kecskés. Hozzátette: akkoriban sem volt ez másként, hiába érkeztek a jelentések Budapestről, nem váltottak ki nagy visszhangot a londoni politikai körökben, habár nagy tüntetésekre került sor az utcákon. A francia diplomácia is csendben szemlélte a forradalmat, hiszen az algériai háború, valamint a szuezi válság eleve passzivitásra kárhoztatta.

1956 októberében Sèvres-ben egy titkos találkozó zajlott, például a francia miniszterelnök emiatt maga vezette az autóját. Azonban hamar elhagyta Franciaországot az izraeli miniszterelnök, ami azt sugallta, hogy sikertelenek voltak a tanácskozások. A franciák azt bizonygatták, hogy a magyar forradalom idején eljött a megfelelő pillanat a Nasszerrel való leszámolásra, hiszen a szovjetek le vannak kötve Magyarországon. Az előadó megemlítette, hogy ekkor fogták el az algériai lázadók vezetőit is, így a franciák abszolút le voltak foglalva. Az izraeli miniszterelnök pedig azon aggodalmaskodott, hogyha csak Izrael támad, a szovjetek esetleges megtorló akciói egyedül az ő országát fogják érinteni.

Az angolok és franciák most kezdenek bajt keverni Egyiptomban, mondta 1956 októberében Hruscsov, később pedig állítólag ezt mondta a magyar forradalom leverését eldöntő tanácskozások idején: ha kivonulnánk Magyarországról, az felbátorítaná az imperialistákat, gyengeségünknek fognák fel és támadásba lendülnének, Egyiptomon felül odaadnánk Magyarországot is. Kecskés szerint Szuez nélkül is bevetették volna a csapatokat Budapesten, azonban az egyiptomi válság tökéletes fedezetnek bizonyult.

A hidegháború logikája

Az atomfegyverek birtokában a győzelem elveszítette a hagyományos jelentését. Magát a háború kitörését tekintették az alapvető problémának, sőt katasztrófának. Ekkor már nem volt érvényes az a doktrína, miszerint legalább kétszer akkora haderővel kell rendelkeznie a támadó félnek, fejtette ki Sáringer János, VERITAS Történetkutató Intézet munkatársa, aki a hidegháború logikájáról szólt. Kitért arra is, hogy az 1950-es évekre Franciaország és Nagy-Britannia elveszíteni látszott korábbi pozícióit a Földközi-tenger keleti medencéjében (a britek nem csupán kivonultak Egyiptomból, de korábban már Indiát is elveszítették). Az Egyiptomban uralomra jutó Nasszer növelni kívánta országa bevételeit, mivel arra törekedett, hogy az állam az arabok vezetője legyen. Sáringer a Szovjetunió esetében megemlítette, hogy a keleti és déli határainak és érdekszférájának növelését tűzte ki célul. A szovjetek azt tervezték, hogy finanszírozzák az asszuáni gát építését, ami sértené a nyugatiak érdekeit.

Sáringer szerint a szuezi válság és a magyar forradalom kitörése között nincsen ok-okozati összefüggés, egymástól függetlenül, párhuzamosan alakultak ki. Hruscsov október 30-án még a kivonulásról döntött, másnap pedig pálfordulásának lehettek tanúi munkatársai. Hangsúlyozta, hogy az előtte szólókkal ellentétben szerinte Nagy Imre november 1-jei lépései jelentősen ráerősítettek Hruscsov döntésére. Aláhúzta: az USA-nak az atlantizmus az elsőszámú cél, vagyis Európa nyugati határvonala és az Atlanti-óceán (mint „beltenger”) a legfontosabb. Kelet-Európa ezzel szemben alacsony prioritással bír, Egyiptom azonban a geopolitikai jellegénél fogva, valamint a brit-francia beavatkozás miatt került előtérbe. Szerinte az ENSZ-ben pedig nem volt véletlen, hogy a magyar kérdést tűzték napirendre: mindezt azért, hogy eltereljék a figyelmet a nyugati hatalmak szempontjából kínos, káros eseményekről.

Anthony Eden gyakorlatilag már 1935 és 1938 között is meghatározta a brit külügyi irányvonalat, továbbá mindkét Churchill-kormánynál a külügyminisztériumot vezette, majd miután 1955-ben Churchill egészsége miatt visszavonult, Eden lépett a miniszterelnöki pozícióba. A hatalmas külügyi tapasztalata ellenére Eden a brit külpolitika leghatalmasabb baklövését követte el 1956 őszén, mondta Egedy Gergely, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója.

Megjegyezte, Nasszer anyagilag is támogatta az algériai felkelést, így a franciák érintettsége itt is kirajzolódik. Eden memoárjában az USA-t tette meg a szuezi válság „elrontójának”, míg a francia vezetést dicsérte. Nem számolt azzal, hogy melyek az amerikai célok, az sem tűnt fel neki, hogy a britek elsőszámú szövetségese, Washington a kezdetektől fogva igyekezett visszafogni Londont, és a kérdést diplomáciai úton kívánta megoldani, bár ő azt állította, hogy az amerikaiak félrevezették őt. Egedy szerint ez nincs így, nem is kevés, egyértelmű jelzést küldtek felé. November 6-án a válság közepén Eden hirtelen tűzszünetet rendelt el, egyéb forrásokból kiderült, hogy az Eisenhowertől kapott ultimátum miatt tette ezt. Az előadó kiemelte, a brit államkincstár kimerülőben volt, ráadásul Washington lépéseket tett a font drasztikus gyengítésére is.

A magyaroknak a szovjet diktatúrából, az egyiptomi népnek pedig a brit gyámkodásából lett elege, mondta zárszóként Schmidt Mária, az 1956-os Emlékév kormánybiztosa.